Modern dekadencia a második rokokó idején

  Az ezerarcú Reformkorról már korábban készült hasonló, ezért ebben a bejegyzésben is festmények segítségével szeretném bemutatni a második rokokó dekadens két évtizedét (tudom a fényképek reprezentálnák legjobban a valóban hordott viseleteket, de azok fekete fehérek és gyakran nincsenek dátumozva), amikor a nagy európai császárságok és birodalmak uralkodtak minden és mindenki felett - ide értve a divatot is.

  Igyekeztem olyan festményeket összeválogatni, amik datálva vannak, és a legegyszerűbb nappali (otthoni vagy utcai) ruhától kezdve az esküvői öltözékeken át egészen az udvari díszruháig mindent bemutatnak évről-évre haladva.

  Mivel ez csak egy nagybani áttekintése a korszaknak, részletesebb információkat találhattok az öltözékeket illető részletekről az alábbi linkeken:
Szövetmustra: Második rokokó
Viktoriánus frizura készítése
Viktoriánus kalap készítése és útmutató a főkötők világába.
Minden megtudható az alsóruhákról a sziluett kialakítása sorozatban.
Az év divatja sorozatban korabeli divatlapok és divatképek tárulnak fel pontosabb tanulmányozásra.
A korabeli ruhák elrendezése sorozatban fennmaradt ruhákat lehet kielemezni kívülről-belülről.
Aki pedig még bátortalan vagy tapasztalatlan egy komplett ruha készítéséhez, az ruhák átalakításával és abroncsos alsószoknyák korhűsítésével pár lépésből gyorsan egy szép öltözékre tehet szert, mert krinolinos ruhát mindenkinek!

Élet az abroncsos alsószoknya előtt (1850-'55)

  Ahogy ezek a birodalmak terjeszkedtek világszerte, úgy nőttek a szoknyák is folyamatosan, 1850-től pedig szélsebességgel. A folyamat olyan követhetetlen volt, hogy a zsinórozott keményített alsószoknyák, a lószőr krinolinok és a rengeteg alsószoknyák már nem bizonyultak elégségesnek. Ahogy a Le Moniteur de la Mode írta ekkoriban a szoknyák szövete és bélése közé nádszál abroncsokat fűztek be. Gyakran a szoknyát magát is lószőrrel bélelték meg emellett, hogy szebb tartása legyen. Az aljak alapbősége nappali ruhához 3 méter, estélyihez 3 és fél volt.

  A folyamatosan bővülő aljak illúzióját kelme fodrokkal is fokozták, a legdivatosabb szoknyákon minimum 3 szélesebb, de maximum 8 keskenyebb volt. Ha a szoknya lenge fátyolszövetből készült, akkor 3-5 sorban rétegezték egymásra, ezzel még éteribbé és bőségesebbé varázsolva a külcsínt. A szoknyák formája tökéletes harang alakú volt, elöl kissé laposabb formában, nappali és báli ruhák is röviden - azaz éppen földet érintően - készültek körbe; uszályt csak a dísz- és udvari öltözékekhez vettek fel. Táncruhákhoz, azaz báli ruhának a fiatal hölgyeknek, pedig a korabeli ajánlás egészen uszály nélküli, a földtől másfél centire felvágott szoknyákat javasolt, így megkímélve a letiprástól.

  A ruhák dereka szignifikáns változáson ment át. A '40-es évek kedvelt egyszerű csúcsos derekát leváltotta a mellényes kabátderék, és a hosszú csipőszárnyas basque (később nálunk lebbenyderék néven volt ismeretes), vagy elöl nyitottabb casaque szintén csípőszárnyakkal, ami 18. századi ruhák újítását jelentette. A mellrészig, vagy mélyebben V alakban kivágott és fehér chemisttel, vagy inggel fedett dekoltázsú derék is közkedvelt volt nappali ruhaként. Könnyű nyári ruhák derékvonala széles, színes selyem övvel volt kiemelve, ami elöl nagy sallangos csokorban díszítette a ruhát. Estélyi ruhához természetesen a kivágott dekoltázsú, berthe-vel avagy vállazóval dísztett, elöl hosszú csúcsban végződő derék dívott. Kedvelt volt a dekoltázstól a csúcsig teljes hosszában V alakban kimetszett és fehér selyem betéttel, az ún. tükörrel fedett derék is, ez a tükör aztán a ruha szövetéből készített pántokkal, fodrokkal vagy csokrokkal volt díszítve, esetleg magyarosan zsinórozva. Matrónák hordtak csak csípőszárnyas basque derekat estélyeken, de hát ki akarta a korát így fitogtatni?

  Az ujjak követték a szoknyák alakját és csukló felé fokozatosan bővültek: az évtized elején még mérsékelt bőségben, majd az évtized közepére már egész hihetetlen méretekbe átmenve. Ezeket az ún. pagoda ujjakat pufi fehér alsóujj egészítette ki és támogatta meg. Emellett divatos volt szintén a 18. századból újra felmerülő ún. engagentes ujj is, ami könyöktől gazdag csipkefodorban végződő ujjat jelentett, mint a rokokó kori képeken látható. De a szoros pántokkal több dudorra felosztott ujj, a reneszánsz kori hasított és a hasítékokon kibuggyanó fehér dudoros ujj, és egyéb fantázia ujjak is dívtak a közkedvelt mellett. Báli ruhákhoz a kis dudoros ujj vált kedveltté, gyakran leomló fátyolszövet vagy csipke fedéssel, vagy pedig a derékcsúcsból kiinduló hajtóka kiszélesedő oldalrészével takarva.

  A ruhák minden alkatrészükben roppant díszesek, nőiesek voltak. Gyakran a fodrokat kicsipkézték, keskeny rojttal szegték be, bársony pánttal vagy fodorított szalag rátéttel ékítették. Minden olyan dísz, szalagcsokor, csipke, stb. a ruhákra került ami hangsúlyozta a feminim jelleget. Valóban egyszerű, dísztelen és kényelmes ruhát csak a legszűkebb körben házi vagy utcai ruhaként viseltek, illetve akkor, ha a szövet szépsége került hangsúlyozásra: főként brokát, damaszt, csíkos vagy skót kockás, Pompadour vagy á disposition mintás kelméknél.

  Ezekhez a hatalmas ruhákhoz az anyagfelhasználás is hatalmas mértékű volt. Nem csak a szoknyák bősége miatt, hanem a szoknyákat díszítő fodrok végett is; nem utolsó sorban, hogy egy ruha legszebb kiegészítője a saját szövetéből készített mantilla (burkony) volt. Emellett megváltozott a derék és szoknya szabása is. Többé már nem varrták egybe a kettőt, hanem külön hagyták és több derekat készítettek egy szoknyához: kivágottat estélyre, zárt nyakú hosszú ujjút nappalra, esetleg harmadiknak még egy átmenetit társasági ruha gyanánt. Mivel a selymeket akkoriban igen keskenyen szőtték (50-60 cm volt az átlag) egy teljes ruha minden kiegészítővel akár húsz méternyi kelmét is felemésztett!
Madarat etető hölgy az ablaknál, 1850
Mathilde Wesendonck, 1850
Mrs. Simpson, 1850
George White kapitány és Elizabeth Fordam esküvője, részlet, 1850
Auguste Engerth, 1851
Effie, 1851
Marie von Ebner Eschenbach, 1851
A polgármester leánykérőben, 1851
Mária Karolina Auguszta d'Aumale hercegnője fiával, 1851
Dona Josefa Garcia, 1852
Lány a zongoránál, 1852
Madame Abat d'Orl, 1852
Rosa Rigalt Arrau, 1852
Fiatal hölgyek arcképe, 1852
Maria Josefa del Aquil, 1852
Fiatal leány, 1853
Nő portréja, 1853
Az első lecke, 1853
Broglie hercegnő, 1853
Eugénia császárné portréja, 1853
Erzsébet császárné portréja, 1854
Fernán Númez hercegnő portréja, 1854
Zsófia badeni nagyhercegnő portréja, 1854
Ismeretlen hölgy arcképe, 1854
Carolina Gutiérrez de la Fuente, 1854
Eugénia császárné, 1854
Eugénia császárné udvarhölgyei körében, 1855
Eugénia császárné és udvarhölgye, részlet, 1855
Ángel María Cortellini, 1855
Ismeretlen hölgy portréja, 1855
Ismeretlen nő portréja, 1855
Maria Dolores de Aldam, 1855
Fiatal nő arcképe, 1855
Josefa Coello de Portu, 1855
Bál a Hotel de Ville szalonjában, 1855

A nők megmentője (1856-'60)

  Most nem Semmelweis Ignácra gondolok, tagadhatatlanul az általa felfedezett kézfertőtlenítés jótékony hatása a szülő nők és egyéb páciensek életére örök hálára kötelez mindenkit, de a maga korában támadták, megtagadták és végül gyalázatos módon bántak el vele. Az 1850-es években teljesen mást tekintettek a nők megmentőjének, egy olyan dolgot amit ma már csak megmosolygunk! Ez az acélsodronyból készült abroncsos alsószoknya volt. 

  1856-ban szabadalmaztatták és kezdték meg a tömeggyártását. Az ipari forradalom termékeként egy méteres acél rúdból több kilométernyi lapos acélsodronyt tudtak előállítani, ami rugalmas volt de formatartó, erős de könnyű is egyszerre. Még Amelia Bloomer is - aki a női reformruha első képviselője volt a maga buggyos nadrágjaival és minden korábbinál rövidebb szoknyáival a reformkorban - elismerően nyilatkozott az új találmányról, szerinte a munkája itt be is fejeződött, hisz a könnyű és kényelmes szerkezet végre felszabadította a nőket a töménytelen alsószoknyák fogsága alól.

  Mert alsószoknyát hordtak bőven! Korabeli divatcikkekből tudjuk, hogy egyszerre 10-12 darabot is fel kellett venniük a kívánt bőséges harangszoknya hatásért. Ezeket az alsószoknyákat jól ki kellett keményíteni, vasalni és legalább hetente egyszer mosni, majd újra keményíteni és vasalni és így tovább... Az ezzel járó munka végtelen és terhes volt. A sok alsószoknya viselése pedig nehéz és kényelmetlen, a nyári melegben pedig kifejezetten egészségtelen. Emellett már csak azért is üdvözítették az abroncsos alsószoknyák megjelenését és terjedését, mert a keményítéshez felhasznált burgonyát népélelmezési célokra javasolták, így felszámolva a korszakban számottevő éhínségeket.

  Az abroncsos alsószoknya aztán hamar gúny tárgyává is vált, a korszak karikatúrái szellemesebbnél-szellemesebb fényben tüntetik fel. Való igaz, hogy a férfiakat szörnyen zavarta az új szerkezet, ami lehetővé tette, hogy a szoknyák minden korábbinál bőségesebbre puffadjanak, gyakran elfoglalva egész járda hosszokat, leülve egész kanapékat, kisebb termekben pedig pár nőn kívül alig lehetett elférni. A színház tulajok is kétségbe estek, egyes helyeken a nagy krinolinokat viselő nőktől két székjegy árát fizettették meg, hogy az elfoglalt helyet pótolni tudják. A tömegközlekedési eszközökön (vonat és omnibuszok) pedig komoly kockázati tényezőt jelentett, hisz az egymásba gabalyodó abroncsok, vagy az azokban felbukó utasok komoly sérüléseket is szerezhettek és ezeken a zsúfolt szűk tereken minden volt, csak praktikus nem.

  Az abroncsok sikere olyan új találmányok megszületését is segítették, hogy például hosszabb bálnaszilából helyettesítették, vagy gumi abroncsokból. Ezek azért érdemelnek említést, mert a sima acél abroncsok egymáshoz érve csörömpöltek. De miután ezt kiküszöbölték az abroncsokat szövet huzatba vagy magába az alsószoknyába varrva be, ez a probléma megszűnt, így a két fenti találmány nem nyert széleskörű pártolást. Igen vicces, de valódi találmány volt a felfújható krinolin is! Nem én találtam ki, korabeli reklámok és karikatúrák maradtak fenn róla, sajnos valódi példány nem. A lényege az volt, hogy gumi csőrendszer vette körbe az alakot, ebbe egy külön beilleszthető fúvókával levegőt tudott fújni a viselője, a befújt levegő pedig abroncsszerűen megkeményítette a csőrendszert: így tartva meg légkönnyedén a ruhát. Természetesen ez a fejlesztés is kérész életű volt.

  Ennyit az abroncsokról. A ruhák az új találmánnyal enyhe változáson mentek át. A derekak már nappalra is csúcsosan készültek, a csípőszárnyas basque derekat nem találták szépnek a megnövekedett szoknyán. Eltűnt a mellényes derék is. A ruhák ujja folyamatosan bővült tovább, érdekes, hogy a szép fehér alsóujjba is abroncsokat helyeztek, hogy az is elálljon akár a szoknyák, hisz ezek is egyre bővebbek lettek. Az évtized végére a sok fodor eltűnt a szoknyákról, a legdivatosabb már csak kettő volt, vagy a teljesen sima alj. 

  Ahogy nőtt a krinolin, úgy nőtt a szoknyák alapbősége is, 1859-ben már 12 méternyi anyagot redőztek össze! Ennek a problémának a megoldására kezdték újra ék vagy asaly idomban szabni a szoknya részeket: nevezetesen, hogy az elülső és oldalsó részek felül keskenyebben, rézsutasan voltak kivágva, így a derékra eső anyagfelesleget csökkentve, de az alapbőséget megtartva. Ez régi módszer volt, egészen 1830-ig így szabták a szoknyákat.

  Az Európát szétszabdaló függetlenségi háborúk és ellenállási mozgalmak is hatással voltak a kor divatjára. Az egységes Olaszországért folyó függetlenségi háborúk, Garibaldi "vörös ingesei" valóságos divat hóbortot robbantottak ki, és egy sima szoknyához egy laza vörös szövet ing, övvel megkötve vált a legdivatosabb és legkényelmesebb nappali ruha kellékké. Sajnos erről jó festményt nem találtam, de divatlapokon és fényképeken sorra megjelenik. Hazánkban pedig az elnyomó Habsburg rendelkezésekkel szemben 1859-ben szinte általános viseletté vált a nemzeti ruha, és jó pár évig még kitartott.
A lánykérés, 1856
A menyasszony, 1856
Borgehse kisasszony portréja, 1856
Emily Phollhill, 1856
Olvasó lány, 1856
Virágokat festő nő, 1856
Mme Moitessier, 1856
Ismeretlen hölgy portréja, 1856
Erzsébet császárné, 1856
Sarolta belga hercegnő (a későbbi mexikói császárné), 1857
Hallez grófnéja, 1857
Ismeretlen hölgy portréja, 1857
Castiglione grófné, 1858
Sauvigny grófné, 1858
Aliz angol királyi hercegnő, 1858
Frigyes porosz trónörökös és Viktória angol királyi hercegnő esküvője, 1858
II. Izabella spanyol királynő, 1858
Erzsébet orosz hercegnő, 1859
Ilona bajor hercegnő, 1859
A menyasszony felékesítése, 1859
El jössz velem, Fido? 1859
Derby nap, 1860
A félénk model, 1860
A papagájos hölgy, 1860
Madame de Jurjewicz, 1860
Izabel Fernanda infánsnő, 1860

Új farvizeken evezve (1861-'66)

  1861-től válik szembetűnővé, hogy a szoknyák idoma megváltozik: a harang alak elöl és oldalt lelaposodik, miközben hátrafelé továbbra is bőven elterül a szoknya, sőt már nappali ruhákhoz is uszállyal van szabva. Ez valóban kényelmetlen és pazarló divat volt, de sokkal szebbé, nyúlánkabbá s karcsúbbá varázsolta az alakot. Az újfajta abroncsos alsószoknyákat ma elliptikus krinolinnak hívjuk - formája miatt - de a maga korában különféle fantázia nevekkel illették bőségük szerint ezeket a kis fémszerkezeteket, úgy mint: mignon, ami kisebb volt, elegante vagy emperatrice, utalva a szépen álló szoknyára és a divatikon császárnékra.

  Megváltozott a díszítési mód is, divatba jött az egyszerűen felvarrt geometrikus minta bársony vagy selyem szalagból, esetleg keskeny csipkecsíkokból összeállítva; ha fodorral díszítették a szoknyát akkor az már vagy egy tenyérnyi szélességű fodor volt a szoknya alján, vagy ebből több de csak félig felérve. Divatos volt ezeket a fodrokat is nem nyílegyenesen felvarrni, hanem valamilyen hullám alakban. A ruhák egyértelműen egyszerűbbek és dísztelenebbek lettek a korábbi évtizedhez képest. Báli ruhákhoz továbbra is a legdíszesebben készítették a ruhákat, ekkor nem sajnálták továbbra a több réteg fátyolszövetet, a selyem szalagokat és csipkét sem! Az aljak alapbősége szignifikánsan nem csökkent, hiába volt elöl és oldalt testhez állóbb a forma, ha hátul gazdag redőkben és kis uszályban végződött, immár a táncoló hölgyek ruháihoz is.

  A szoknyákat gyakran készítették kettős aljjal, azaz a sima földig érő szoknyát egy rövidebb szoknyácska fedte. Divatos volt, hogy az alsót több sor fátyolszövet dudor vagy csipke díszítette, míg a felsőszoknya sima selyemből volt - estélyi ruhákhoz. Nappali ruháknál a szoknyát gombokkal, hurkokkal vagy pántokkal felcsípték, látni engedve a szép alsószoknyát. Mellesleg így utcán való közlekedéshez is kényelmesebb lett és az uszály is tisztán maradt. A korabeli hölgy sporthoz, a kroketthez is mindig így emelték meg a szoknyákat, illetve tengerparton, sétához, stb. informális alkalmakra.

  A ruha derekak a rövid, derékvonalig érőek lettek: a csúcs szerkesztgetésével próbáltak játszani, hogy változatossá tegyék. Nappali ruhákhoz egyaránt divatos volt az ami egy csúccsal végződött előközépen és az is aminek két csúcsa volt egymás mellett, a gombvonallal megszakítva. A hátsó rész gyakran a frakkokéhoz hasonló szárnyakban vagy lebenyekben végződött, ez egész hosszú is lehetett, egy időben divatos volt az a fajta, ami majdnem leért a szoknya aljáig! A sima egyenes vonalú, szalaggal kiemelt derékvonal is divatos volt, később pedig a legdivatosabb forma lett. Ezzel együtt évről évre egyre feljebb kúszott a derékvonal. A nyakkivágás továbbra is kerek maradt, kihajtóka gallérral díszítve. Emellett szerették a geometrikus díszítés nyomán szögletes vagy íves alakban applikálni a szoknyával összhangzó pánt vagy szalag ékítményt, ezzel ál-dekoltázst alakítva ki a mellkas tájékon a nyakig zárt ruháknál. Úgyszintén a vállakat is szívesen dekorálták összhangzó epaulettekkel.

  A vörös ingek hóbortja elterjesztette a sima, laza ingek, blúzok divatját, amit többnyire valamilyen rövidke, görögös vagy spanyolos nyitott otthonkával hordtak. Nagyon szerették még a rövid fűzőszerű selyem övecskét is, amivel a sima övnél jobban lehetett hangsúlyozni és díszíteni a szebb ingeket. Ha szép szövet övszalaggal volt kiemelve a derék, akkor annak a hosszú sallangos végei már nem elöl díszítették a szoknyát, hanem hátra került - ellentétesen az '50-es évek divatjával. Ez összességében elhozta azt a divatot, hogy egy szép selyem szoknyát más színű derékkal, kabátkával vagy otthonkával is lehetett viselni változatos övszalag vagy fűző kiegészítéssel, az tökéletes összhang már nem játszott minden esetben kulcsszerepet, mint korábban.

  Az 1848-ban először divatba hozott princess (hercegnő) szabás utat tört magának, ami meglepő, hisz a forradalom idején pont azért nem nyert tetszést, mert a bőven redőzött szoknyával nem találták szépnek az esését a csípő mentén. Ennek értelmében a ruhát úgy szabták, hogy a derék és szoknya egyként volt kezelve, a derékvonal megszakítása nélkül. Ez a szabás is karcsúsítja és nyújtja az alakot, érthető, hogy az elliptikus krinolinok mellett miért vált kedveltté és elterjedté a szépen megterülő uszállyal. 

  A ruha ujjak beszűkülni kezdtek, először hónaljnál és csuklónál zárták feszesebbre, úgy, hogy könyökrészen buggyosabb maradt, idővel pedig ott is bevették, így az évtized végére az ujjak már teljes hosszában követték a kar vonalát. A ruhák nyakkivágása megőrízte a nyaknál zárt kerek alakot, szép fehér gallérral. Esti ruhákhoz ez a kivágás szögletes vagy egyenes ívű maradt, szép díszes vállazóval és rövid dudoros ujjal kiegészítve.

  A szövetigény mit sem változott, a szoknyák alapbősége egy egyszerű nappali ruhánál még így is meghaladta az öt métert (5,60-5,80 méter körül mozogtak), az egészen uszályos ruháké pedig (a dúsan beredőzött hátrésszel) a hat és fél métert is elérte.
Frances Adeline "Fanny" Seward, 1861
Nő a kertben, 1861
Lajos hesseni herceg és Aliz angol királyi hercegnő esküvője, 1862
Meneses őrgrófné, 1862
Otthonváltás, 1862
Virágvasárnap, 1862
Alexandra walesi hercegné, 1863
Alexandra walesi hercegné, 1863
Lady Middleton, 1863
Hölgy portréja, 1863
Nővérek, 1863
A szerelmeslevél, 1863
Szerelmesek sétánya, 1863
A nők hivatása: a férfi társa, 1863
Az elsőszülött, 1863
Ismeretlen hölgy portréja, 1864
Marie von Klinckowström, 1864
Alexandra walesi hercegné, 1864
Bál a tartományi házban, 1864
Erzsébet császárné, 1865
Sarolta Mexikó császárnéja, 1865
Maria Branick bárónő, 1865
Hersilia Castilla, 1865
Emilia Wlodkowska, 1865
Miramon márkija és márkinéja gyermekeikkel, 1865
Anya kislányával, 1865
Anya gyermekével, 1865
A tiltott gyümölcs, 1865
Camille zöld ruhában, 1866
Ebéd a szabadban, 1866
Nők a kertben, 1866
Krokett játékosok, 1866
Ismeretlen hölgy arcképe, 1866 
Nathaniel de Rotschilde bárónő, 1866
Anastasia Ushakova, 1866
Viktória hercegnő, 1866
Krisztián herceg és Ilona angol királyi hercegnő esküvője, részlet, 1866
A vonakodó menyasszony, 1866

Valaminek végre történnie kell... (1867-'68)

  Az mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a divatnak tovább kell fejlődnie, a krinolinmánia elkezdett kifújni. Tovább növeszteni már nem lehetett, a testhezálló idom pedig túl kényelmes volt mintsem, hogy lecseréljék. A folyamat egyébként mindig is jelen volt: sima keményített alsószoknyákat vagy lószőrszoknyát már korábban is ajánlották a kényelmes nyári ruhákhoz, munkaruhákhoz, vagy az egyszerűbb házi ruhákhoz. Szóval az abroncsos alsószoknya mellett szépen megéltek azért a korábbi berendezések is. 1867-re az abroncsos alsószoknya bősége már csak 2 méterre szorítkozott, az abroncsok pedig egészen alulról kezdődtek, csak a szoknya alját eltartva a járáshoz kényelmesen, a szoknya pedig finoman simult a csípőn. Ezzel egyött a szoknyák alapbősége is csökkenésnek eredt, a sima szoknya már csak 5 méteres volt, és az uszályos is csak öt és fél. 

  Szoknya téren két új fajtát különböztettek meg: Robe Ronde, ami a bokáig érő, nappali viselésre tökéletesen alkalmas és kényelmes szoknyát jelentette; Robe Ras Terre, amely enyhe uszállyal földig ért és az alkalmibb ruhákhoz használták. Az egészen uszályos ruhákat csak esti öltözékekhez alkalmazták már, a nagyobb átmérőjű krinolinokat pedig már csupán a kifejezetten díszruhának szánt öltözékekhez vették fel. Az estélyi és báli ruhák viszont mind megterülő rövidebb, féluszállyal készültek.

  A felsőszoknya elrendezés tökéletesen kedvelt volt, a sima szoknyák mellett is. A díszítés gyakran teljesen eltérő színű volt az alapszövethez képest, így szépen kiemelve a kontúrokat. A két eltérő színösszeállítás határozottan teret nyert, bár a sima egyszínű ruha is kedvelt maradt.

   A derékvonal tovább folytatta a felfelé kúszását, majdnem egészen mell alatt kezdődött, ahol széles övszalaggal, hátul libbenő hosszú sallang végekkel emelték ki. A derék alja a sima egyenes vonalú lett, báli ruháknál is a csúcsos és az egyenes derék megfért egymás mellett (az egyenes mindig az említett övszalaggal kísérve). A szép vállazó dísz fedte az egész mellet, a lelógó csipkék és díszek a megemelt derékvonalig nyúltak. A dekoltázs viszont mélyebb lett, már-már egészen szemérmetlenül, a kivágás a kedvelt íves mellett lehetett szegletes is, vállpántszerű elrendezéssel.

  A ruhaujjak tovább szűkültek és már egészen követték a kar körvonalát, csuklónál valami kis dísszel befejezve, de divatos volt a vállt ékítő összhangzó dísz , az epaulette továbbra is. A nyakkivágás még mindig a kerekded, sima fehér kihajtott gallérral és hozzá illő kézelővel befejezve, az ál-dekoltázst imitáló szögletes vagy íves rátétekkel vagy anélkül, illetve a felsőszoknya szövetéből díszítve ilyen magasságig.

  Az első turnűr 1868 nyarán jelent meg, de ekkor még komolytalan divatnak tartották, amit csak pár excentrikus divathóbort viselt. A kettős szoknyától az eltérést az jelentette, hogy a felsőszoknyát úgy csípték fel két oldalt, hogy hátul nagy dudort képezzen, amit a szoknya alatt viselt lószőr turnűrrel vagy fodrozattal támogattak meg. A szoknya alapja az asaly maradt ehhez, és még ha nem is volt turnűrös az alj, hanem sima krinolinos, akkor is divatos volt a felsőszoknyát kötény vagy tunika alakban két oldalt felfogni.

  A szép kontrasztos övszalag, hosszú lebbenő sallang végekkel a legdivatosabb ruhák kiegészítője lett, tulajdonképpen az a ruha, amin ez hiányzott avittnak számított. A szép sallangvéget hátul nem csak lógva hagyták, hanem hurkokba, vagy kacsokba is felszedték, ezzel fokozva a hátrészt. Francia módira ezt az övszalagdíszt écharpenak hívták.

  Ismét meghatározóvá váltak - még nappali ruhákhoz is - a fodrok, szalagcsokrok, rüssök alkalmazása a ruhákon, főleg azon vonalak mentén amik a két eltérő szövetet elválasztották egymástól: a derék kivágása és rövid ujja körül, a tunika szegélyén, szoknya alján stb. A ruhák ismét kezdtek díszesebbé, nőiesebbé lenni. Nagyon divatossá vált két eltérő színű és mintájú szövetből kombinálni a ruhákat; sőt, úgy is, hogy például vékony csíkost szélesebb csíkozásúval, simát virág mintással, pettyessel vagy csíkossal az egyszínűt, stb. Ezekkel együtt egy tökéletesen új irányvonal kezdett kirajzolódni 1868 végére.
A bizalmas, 1867
A szerelmeslevél, 1867
A levél, 1867
Nagymama születésnapja, 1867
Egy kellemes illat, 1867
Népdal éneklése, 1867
Lise napernyővel, 1867
L'armorie, 1867
Érzelmek, 1867
Őszi virágok, 1867
Várakozás, 1867
Családi összejövetel, 1867
Catherine Alekseevny Vasilchikova hercegnő, 1867
Marie Marguerite Ada Calhoun, 1867
Vacsora a Tulériákban, 1867
Erzsébet királyné koronázási öltözékében, 1867
Egy lágy kopogtatás, 1868
A megzavart pillanat, 1868
Az imádó tekintet, 1868
Nő csíkos ruhában, 1868
Ebéd után, 1868
A látogatók, 1868
Az expedíció, 1868
Kilátó faluval, 1868
Az erkély, 1868


  Ez alatt a két évtized alatt a hölgyek sziluettje formabontó változáson ment át: míg az '50-es években a homokóra alak dívott a hangsúlyosan bőséges és kerekded felsőtesttel és aljjal a jól kiemelt és karcsú derékkal, addig a '60-as évek első felében a hátrafelé kúszó, elöl lapított alak érvényesült, és a '60-as évek végén pedig a bő otthonka derékkal és A vonalú rövid szoknyával a háromszög alak figyelhető meg, amire a felemelt derékvonal is rásegített. Íme egy gyors divatképes összefoglaló ezekről:

  Remélem élvezetes és érthető volt ennek a szép két évtizednek a bemutatója, a megadott linkek segítségével pedig mindenkinek sikeres krinolin korszakbeli ruha készítést kívánok!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések