Miért viselt mindenki magyaros ruhát 1860-ban?

 Egy korábbi bejegyzésben már szó volt róla, hogy miért nem viselt mindenki magyaros díszruhát a reformkorban, és annak a végén pár mondatban foglaltam össze ennek az okait.

 Ebben a mostani bejegyzésben, azokat az okokat fogom feltárni amik lehetővé tették, hogy a magyaros, azaz nemzeti viselet kizárólagossá váljon 1860-ban és az azt övező pár évben, főként a reformkor és az azt követő elnyomás tükrében.

De kezdjük az elején:

 A szabadságharc és forradalom leverése után nemzetünkön a levertség, apátia és a "sírva mulat a magyar" hozzáállás uralkodott el. Részletezni se kell, mindenki ismeri a történelmet. Az országgyűlést feloszlatták, bő 10 évig össze se hívták újra, a cenzúra megerősödött, stb. az '50-es években a mindent elnyomó és felügyelő ún. Bach-korszak hatásaként, ami karhatalmilag akarta megfosztani hazánkat az önállóságtól és annak minden hétköznapi vetületétől is.

 A magyaros ruha hétköznapi viselését ellehetetlenítette az állandó rendőrségi felügyelet, folyamatosan vitték be azokat, akik Kossuth-szakállt viseltek, vagy magyaros ruhában voltak; a férfiak terén ez nyílt provokációnak számított. 1849 telén a Hölgyfutár nemzeti színű (piros és zöld) bársonyból készült karmantyúkról írt, amikhez a fehért a bájos kis kezecske szolgáltatta, kivéve, ha az a kéz fekete vagy barna - egyértelmű utalás az osztrák zászló sárga és fekete színezetére. Ezenkívül divatlapban nem is esik szó a nemzeti ruháról évekig, vagy bármilyen hétköznapi megjelenéséről, inkább csak akkor említik meg, ha külföldön valamilyen formában magyaros ízlésű ruha került divatba, pl. sujtások által, vagy a mentére hasonló köpönyeggel, kanászkalapok, stb... Az elfogadott és általánosan viselt ruha az '50-es években a szokásos francia stílusú volt, azaz az "idegen" divat.

 Leszámítva a Bach-huszárokat, és azt, hogy udvari díszruhaként még mindig viselték a magyarost. Erre jó példa, hogy 1854-ben Erzsébet királyné is kapott nászajándékul egy magyaros udvari ruhát sokat gyűlölt anyósától, erről festmény is készült szerencsére, és amikor a császári pár először jött együtt Magyarországra hosszabb látogatásra 1857-ben, akkor a lapok zengtek a Buda várában felvonuló magyar nemes hölgyek nemzeti díszruháiról, amikben a szép fiatal császárné elé járultak  aki szintúgy a nemzeti ruhában fogadta őket (egyébként a leírások szerint ezekhez a ruhákhoz a legkedveltebb a kék selyem volt, sok hölgy ilyenben jelent meg). 
Erzsébet császárné és királyné 1854 körüli festménye, ezt a ruhát viselte 1857-es látogatásakor is.

 Az '50-es évek így teltek el, amíg a világpolitika az évtized végére újabb fordulatot nem vett. Először is, mikor a krími háború kirobbant Nagy-Britannia és Oroszország között, a szabadságharc leverésében segédkező oroszok számítottak az osztrák csapatok támogatására, ám ez elmaradt és így a politikai hangulat Ausztria és Oroszország között fagyossá vált. Másrészt 1859-ben a sok kisebb királyságra és tartományra feltagolt Olaszország harcba szállt az egyesítésért, a franciákkal való szövetségben az osztrák sereg számított III. Napóleonra, ám ő az utolsó pillanatban átállt az olasz csapatok mellé, így Solferinónál az osztrák haderő súlyos veszteséget szenvedett el, a korábbi örökös olasz tartományok elvesztek, és mindezek mellett még pénzügyi válságba is került a birodalom, és még tovább a porosz birodalommal se alakultak jól a dolgok, velük 1866-ban csaptak össze az osztrák seregek aztán!

 A karhatalom gyengülése kedvező irányba terelte a magyarok törekvésit az elnyomás és az "osztrákosítás" hosszú évtizede után!

 Nem meglepő, hogy így 1859-ben sorra kezdték felölteni a nemzeti viseletet, először az előkelőségek, majd a polgárok is. Hogy kinek a hatására, azt ők sem tudták pontosan megmondani, egyesek szerint a nemzeti színház tagjai jelentek meg utcán magyaros ruhában, és őket utánozták le; Jókai Jolán és Váli Mari (Jókai Mór unokahúgai) visszaemlékezéseikben neves-híres bácsikájukat jelölték meg a divatmozgalom előfutáraként, mint aki feleségével együtt nemzeti ruhában először jelenvén meg, magukra vonva a tömeg figyelmét, másnap már mindenki őket utánozta; jóval hiteltelenebb történet, és valószínűleg csak a cenzúrának szólt, hogy egyesek a Bach-huszárok egyenruháit emlegették fel, mint megkívánt drága nemzeti viseletet - ami már csak azért is nonszensz, mert jól feljegyzett története van a Bach-huszárok össznépi gyűlöletének!

 A divatlapok se nagyon nyújtanak támpontot ebben a kérdésben: egyfelől a nemzeti jellegű ruha divatos volt báli ruhának is, de ezekre később keserű szájízzel emlékeztek vissza, mert nem voltak igazán magyarosak és inkább a külföldi ruhák felcifrázásai voltak. Egyesek már úgy írtak, hogy az 1858-as jogászbálon páran magyarosban jelentek meg, és bár a báli szezonban általános divat volt a magyaros, túlnyomó többségbe került a divatos ruhákkal szemben, tovább nem is élt amint a hegedűszók elhaltak a tavasz első fuvallatára, ill. az ekkor megjelenő Férfidivat Közlöny is magyaros ruhákhoz adott szabásmintákat, fennen hangoztatva a nemzeti viselet térnyerését; mégis decemberben pártolás hiányában abbamaradt a kiadás, és csak 1860-ban a tényleges nemzeti divat elterjedésekor tudott újra megjelenni. Tulajdonképpen az 1859-es báli szezonban jelentek meg egyöntetűen díszruhákban a résztvevők, mintegy varázsütésre, mintha összebeszéltek volna. 1859 végén pedig a divatlapokban eluralkodik a nemzeti viseletek tudósítása, divatképek nyomtatása és a különféle értekezések ez ügyben. Annyi bizonyos, hogy nemzetit az urak már előbb viseltek, mint a hölgyek, mert a női ruhánál nappali viseletté moderálásra szorult a nehéz és drága díszruhából. 1859 tavaszán és nyarán pedig azért nem mertek nemzeti divatkép elkészíttetésébe fogni - saját bevallás szerint - a női divatlapok, mert akkor még nem tudták előre, hogy mennyire lesz elterjedt és maradandó divat a magyaros, bár az év folyamán a párizsi divattudósítások mellett adtak pestit is közre folyamatosan. Így télre tolták ki ezeket, miután a divat növekvő maradt! 
Magyar táncvigalmi öltözékek az 1857-es Napkeletből, amit a radikálisan nemzeti divatpárti Vahot Imre szerkesztett, aki már a reformkorban is hevesen harcolt az öltözék terjesztése mellett a Regélő Pesti Divatlapban. Később, 1860-ban már ezeket a ruhákat félresikerült darabokként jellemezte.

 1860-ban aztán már egy hazai divatlap se közölt "idegen" divatképet, a többség divattudósítást se közölt a szokásos párizsi levelezőktől, csak magyarost vagy nemzetit, egyszóval pestit. A nyugat-európai divat hazánkban tökéletesen kiment a divatból.

 Több oka volt ami előmozdította, szemben a reformkorral, amikor csupa gátló tényezővel találták szembe magukat a lelkes hazafiak, védegyleti tagok és a nemzeti viselt mellett kardoskodók. 

A nemzet összekovácsolása

 Mikor 1859-ben a többség nemzeti ruhában jelent meg az írók, szerkesztők és vidéki levelezők ünnepélyesen jelentették, hogy a társadalmi és nemzetiségi korlátok eltűntek, az egyforma ruha családias, baráti érzelemmel töltött el minden résztvevőt, és akik eddig nem ismerték egymást, most megtették; gondoltak itt az együtt bálozó arisztokráciára és polgárokra, mágnásokra, kereskedőkre. 
Mindazt a célt, amit a reformkorban elvártak az uniformalizáló voltától, azt most sikerült teljesíteni, a leszivárgás végre megtörtént! A reformkorban csupán arisztokrata és gazdag polgári divat volt a díszruha, de még a magyarosított kékfestő és karton ruhák is. A társadalom minden ragú és nemzetiségű tagja természetes ösztönnel öltött magyaros ruhát. Az általános nemzeti ruha viselésétől a rangi és vagyoni különbsége eltűnését remélték, amit aztán a műveltség és az érdem vesz át.

 A külföldi divattal szemben elvárás volt, hogy a magyar divat olcsóbb és tartósabb legyen, így tudott minden csoporthoz eljutni. Éppen ezért, riadót fújtak a lapok 1860-ban, mikor a megkülönböztetés végett a vagyonosabb réteg luxusnak számító arany csipkékkel, arany gombokkal, értékes prémmel, stb.-vel díszítették drága selyem ruháikat. A többség ebben az értelmetlen pazarlást látták, és azt is, hogy az így megdráguló divatot a középréteg nem fogja tudni követni és ismét az idegent veszik fel.

 Kevesebben voltak azok, akik ezekben a drága cicomákban a változatosságot vélték felfedezni, amire a magyar ruha bőséges teret nyújtott - szerintük. Szintúgy rosszalló reakciókat váltott ki az is, hogy a kereskedők a nemzeti ruhákhoz szánt szövetek és rövidáruk árát megemelték, ezzel tovább drágítva a nemzeti viseletet merő nyereségvágyból. A hirtelen jött drágaságra a divatlapok tanácsa az volt, hogy egy régebbi szoknyához csak új derekat kell készíteni, és már is kész a nemzeti viselet; így a nemzeti divat fenntartható és költségkímélő is maradhatott.

 Másrészről nem oldotta meg a csírázó antiszemita hangulatot sem a közös jelmez, a Családi Kör szerkesztője egyenesen a zsidó nőket tette felelőssé, mint akik elsőként cserélték le a szép magyar öltözéket franciára, mikor a divat ismét párizsi lett 1862-ben.

 Ugyanakkor gúny tárgyát képezték azok a tehetősebb polgárok is, akik az arisztokratákat követve az ezüst gombokat a mentéiken azonnal aranyra cserélték, amint az megjelent a felsőbb körök divatjában. Az ilyen pazarló divatmajmolást is elítélték, bár még mindig számítottak az arisztokrácia példamutatására divatteremtés ügyében. A vélemények megoszlottak, hogy melyik társadalmi csoport őrizte meg "eredeti" formájában (az eredetiségről halovány elképzeléseik voltak, mert ekkor még nem létezett olyan átfogó viselettörténeti kutatás és feltárómunka, mint mostanában) az ősök ruháját: egyesek szerint a parasztság, hiszen nekik volt a legkisebb lehetőségük a legújabb divat követésére és divathóbortokhoz való behódolásra, mások szerint a középosztály, mert a parasztság mindig levetett úri foszlányokban járt, és megint mások szerint az arisztokrácia, akik eredeti 17.-18. századi öltözékek és festmények legfőbb birtokosai voltak.
Magyar báli ruhák, vajon ki a kereskedő leánya és ki a grófné?1860 Nővilág.

Mikor az osztrák birodalom annektálta Horvátországot és a Vajdaságot, ezzel a magasztos illusztrációval és versikével közölte a hírt az olvasókkal a horvát, magyar és szerb nemzeti viseletű nőalakok ábrázolásával, 1860 Divatcsarnok.

Megváltozott a hazai divatipar

 A reformkorihoz képest, még a levert szabadságharc és elnyomás ellenére is, az ország fejlődött tovább az '50-es években. Vasút hálózatok épültek ki, távíró hálózathoz csatlakozott és a mezőgazdasági mellett az ipari fejlődés is beindult. Budapest lassan elkezdte a többi európai fővároshoz igazítani magát. Ez a divatipart is érintette: megszaporodtak a női szépirodalmi és divatlapok. Ennek fő oka a cenzúra volt leginkább és nem a növekvő érdeklődés, mert ekkoriban politikai lapot kiadatni szinte lehetetlen volt. Így burkolt írásaikkal a nőközönség felé célozva jóval nagyobb eséllyel adhattak ki lapokat, bár így is rendszeres volt az ellenőrzésük és a gyanús írásokat tartalmazó számokat sorra be is vonatta rendőrség. Főként ez az oka annak, hogy sokkal több írásos és képi hagyaték maradt fenn a szabadságharc után a magyarországi női divatot tekintve, mint előtte a reformkorban. Mindamellett sok divatlap komolyan vette a hivatását és a még mindig népszerű bécsi és párizsi lapokat szerették volna helyettesíteni, nem utolsó sorban magyar írók darabjainak a közlésével és azzal, hogy magyar nyelven szólnak az olvasókhoz.

 Másfelől ezeknek a divatlapoknak a bevételének a nagy része a reklámokból fakadt, Alter és Kiss, Monaszterly és Kuzmik divatcsarnokai voltak legfőbb hirdetők, de mellettük kisebbek, kevésbé ismertek, önálló szabók és kiegészítőkkel foglalkozó árusok is szívesen reklámoztatták magukat vagy egészen nyíltan, vagy burkolt sorokban a divattudósítások közé rejtve. 1859-től kezdve a divatképeiket is ezekben a divatcsarnokokban látott kész ruhák után rajzoltatták.

 Habár ezeket a korai divatlapokat nem lehet tökéletesen divatlapnak mondani, mivel a szépirodalmi rész volt főhangsúlyban és a nőnevelés, a divat az utolsó oldalra szorult, pár bekezdésnyi részletezéssel és többnyire csak havi egy divatképpel vagy szabásívvel mellékelve. Viszont a nagyvilág és hazánk híreit is közölték bőségesen, így hírlap szintű munkát is betöltöttek. A nőművelés dolgát is próbálták felvenni, de mivel a hölgyeket érintő magatartásbeli cikkeket férfiak írták, azokban főként az asszonyi "erények", úgy mint az engedelmesség, a türelem és a megbékélés volt a fő vezérvonal, ezért ezeket inkább nem is kommentálnám!

 Az első valódi terjedelmesebb divatlapok 1866-ban jelentek meg, ahol tényleg a divat volt a főrész és a szépirodalom, hírek, stb. csupán melléklapon jelent meg: az egyik a Magyar Bazár volt (ami a német Der Bazar után nyomtatott) és az A Divat (ez pedig az Illustrirte Damen Zeitung vagy Die Modenwelt után). Mindkét német divatlap ekkor már hatalmas európai és amerikai több százezres olvasótáborral rendelkezett, több oldalnyi részletes divatképes főlapot jelentetve meg, hetente kétszer mindegyik számhoz divatképekkel és szabásívekkel. 

 De ne ugorjunk ennyire előre az időben!
Miután a nemzeti szél kedvezőre fordult a divatlapok is gyorsan alkalmazkodtak, fejlécüket és boríték lapjukat az addig külföldi divatot viselő hölgy és uracs alakokról nemzetiesre cserélték, sőt az 1860-ban megjelenő Családi Kör (amit a világon elsőként nő szerkesztett és adott ki) már egy egész kis magyaros panorámaképet készítettet fejlécül.

 De néha a névválasztás is beszédes volt, úgy mint a Délibáb és Napkelet c. divatlapoké, amik a magyarság keleti eredetére utaltak. A kacagányos ősök és a keleti eredetű múlt fennköltséggel töltötte el a korszak emberét, hisz ekkoriban a nyugattal (értsd Béccsel) való szembenállás egyik eleme volt, gyakran magasztosabb erkölcsöket, kultúrát és személyiség jegyeket is párosítottak a keleti vérvonalhoz, amivel szemben az ingatag, léha és laza erkölcsű nyugati ember mindig alul maradt.
A Családi Kör állandó fejléce.

A Divatcsarnok év közben váltott a régi, párizsi divatot viselő nőalakokról új nemzeti ruhás alakokra a borítóján.

Nincsenek többé frakkosok

 Míg a reformkorban a magazinokat megosztotta frakkosok-zekések vitája, ez tökéletesen eltűnt ekkorra. A vélemény egyöntetű volt: a magyaros ruhákat elvből kell szeretni és viselni.

 Vita csupán abból adódott, hogy egy-egy új forma mennyire felel meg a nemzeti stílusnak. A legradikálisabb egy erdélyi hölgy levele volt, aki szerint minden új ruha merő gúny, és az ősök által viselt ruha az eredeti, azt kéne hordani. A lapok és szerkesztőik többsége azonban nem volt ennyire radikális, megértették a kor szellemét és tudták, hogy a nemzeti ruhának alkalmazkodnia kell az uralkodó divathoz. Mindössze annyit kértek, hogy ne hatalmas átmérőjű abroncsokkal és szorosra fűzött derékkal viseljék, mert ezekkel ízléstelenül egyezik a díszruha. Ám a fennmaradt fotók és festmények alapján ez nemigen realizálódott. Urak terén pedig afelett vitáztak, hogy a nadrág szabható-e bővebben, kényelmesebben, és amikor Lopresti báró után egy nyári vászonruha divatképe jelent meg 1860-ban, elszabadultak az indulatok: a megjelentető újság az alföldi paraszti viseltekhez hasonlította, ezzel bizonyítva magyarosságát; más lapok viszont pont ezért támadták, mert szerintük a szűk, feszes nadrág illik a férfiruházathoz, mivel ez az eredeti magyaros és a bő szabás a nyugati ruhák sajátossága. Nődivat terén az ujjak szabása is nézeteltérésekre adott okot, hogy a külföldi divatnak megfelelő pagoda csipke ujjakat alkalmazták a pruszlikos ruhákhoz, holott az általános vélemény szerint ahhoz csakis a dudorosan felfogott ujj illett a legjobban. De a divat változékonyságot el kellett viselni és igen gyakran a legújabb szabás szerint készült ujjakat alkalmazták a magyaros ruhákhoz.

 Aztán amikor a külföldről behozott női mantillákat csinosították át magyaros ízlés szerint, azokat is támadták, hogy minek, amikor ott a mente, attila, szűr és még ki tudja hányféle felöltő...
Természetesen az egyes ruhadarabok felkapottságával a divatszerkesztő véleménye is megváltozhatott, pl. mikor 1861-ben újításként a derék zsinórozását szalagokra cserélték a Családi Kör tudósítója határozottan támadta, hogy a szalag befűzés mennyire nem illik a nemzeti ruha mivoltához, majd pár hónappal később, mikor megállapodott divattá vált, már szép újításként írt róla, sőt külön ajnározta, hogy mennyire illik a nemzeti ruhákhoz és régen is hordtak ilyet...
1863 elejére aztán már állandó divat lett a szalag a zsinórokkal szemben.

 Szintúgy 1862-ben mikor a bálozó hölgyek a díszmentéiket gubákra cserélték báli beléptihez, hirtelen ott is felsóhajtottak a szakértők, hogy a mente tulajdonképpen mennyire alkalmatlan is volt erre a szerepkörre! Lám-lám, tanúbizonyságot nyert az ősi mondás, hogy az új mindig szebb és ennek a tükrében még a nemzeti öltözék is állandóan divat körforgásban volt tartva, még ha ezek a változások nem is voltak oly számottevőek csak kicsiny csereberék.

 Más ruhadarabokat azonnal elfogadta és felkaptak, praktikusságuk végett megbecsültek, több divatképen is megjelenítették (csupán némi díszítési eltéréssel), sőt szabásmintával hozzá. Ilyen volt a Kazinczy attila, a buda, a Hollósy mente, stb. A szabásmintákkal egy céljuk volt, amit nyíltan ki is mondtak, hogy a házilag készített ruha iránt a viselője nagyobb megbecsüléssel, szeretettel fog viseltetni, így azt többször és tovább fogja hordani, így az "idegen" divat kiszorítva marad.
Egyébként 1860-ban általános kívánalom volt, hogy a magyaros viselet legyen örök, és még az unokák is abban járhassanak, amit az anyjuk, nagyanyjuk viselt.

 Másrészről a lapok között dúlt a divatkép háború! Míg korábban azon ment a harc, hogy melyik tudja a legszebb párizsi mintát a leggyorsabban hozni, addig 1859-től a hazai nemzeti divatképek kerültek górcső és támadás alá. Amelyik divatlap Párizsban készítette a képeit, az kiemelte, hogy az ottani tapasztalt rajzolók és mesterek mennyire pazarul állítják ki ezeket; addig a hazai metszőkkel dolgoztatók szidták az előbbieket, mert nem hazai munkáskezeket fognak be az ügy érdekében, szerintük a nemzeti divatot csak hazai rajzoló tudta a legeredetibben és legszebben képekben visszaadni.

 Folyamatos volt egymás ócsárlása olyan tekintetben, ami ma hosszú pereskedésekhez vezetne rágalmazás és hitel rontás végett; de akkoriban ez megszokott dolog volt, hogy nyíltan támadják egymást az olvasóközönség "szórakoztatására" és hogy ezzel nyerjenek lapjaiknak több előfizetőt, figyelmet. De általában a sárdobálás már csak az utolsó fegyver volt egy hanyatlóban lévő lap eszközei közül, és az ilyenek pár éven belül meg is szűntek.
Nagy panorámakép a magyar urak báljáról a Dalidóban, 1860 Napkelet.

Erről az eseményről a Divatcsarnok is egy nagy körképet adott közre, 1860 Divatcsarnok.


Báró Lopresti kérdéses öltözéke, 1860 Divatcsarnok.


Divatos de vitatott selyemszalag fűzés a ruhán, Györgyi Alajos: Deák Szidónia 1861

Politikai tényező

 Amit a divatlapok nem szerettek bevallani, vagy csak elfojtva tették, hogy a nemzeti viselet igenis demonstráció jellegű volt, ha úgy tetszik a passzív ellenállás egy formája az elnyomó osztrák rezsimmel szemben. Öltözékre tekintve még nem hoztak szabályokat, és azokat az urakat is akiket Kossuth szakállért bevittek a fogdába, általában egy kellemetlen éjszaki "vendéglátás" után haza is engedtek; a hölgyeket ilyen téren egyáltalán nem zaklatták, sem azokat az anyákat, akik kanász gúnyába öltöztették gyermekeiket, mert ki írja elő egy anyának, hogy mit adjon rájuk?

 Nem véletlenül terjedt el a nemzeti ruha 1859-től, mivel politikailag, pénzügyileg és nagyhatalmilag ekkor került az Osztrák birodalom mélypontra: a társadalom mintegy ráérzett, hogy most kell összefogni és minden téren harcolni a magyar függetlenségért.

 Így érthető, hogy miért tehetjük a nemzeti ruha viselésének a fénykorát 1859-'60-ra és kezdett el hanyatlani lassanként 1861-től.

 1859-ben sokban hozzájárult a Kazinczy évforduló, 1860-ban pedig Széchenyi tragikus halála fűtötte a kedélyeket. Az októberi diploma és a decemberben összeült esztergomi értekezlet mind-mind hevítette még a nemzeti szellemet, ám miután 1861-ben végre összeült az országgyűlés is és rendeződött a politikai helyzet nem volt szükség ellenállás demonstrálására divat téren. Színesedni kezdett a körkép, már 1861 év elejei báli szezonjában a tudósítók gyöngyökkel vagy virágokkal díszített fejékekről tesznek említést a pártákkal szemben a fiatal hölgyeknél. Emellett azonban kiemelnek egy fehér ruhás bálozót, kinek öltözékét kokárdák ékítették. Aztán év közben egyre több olyan ruha jelenik meg divatképeken, amik már egészen "idegen" szabásúak, csupán a hozzájuk viselt párta vagy főkötő, és a derekat összefogó zsinóros gombkötő munka vagy enyhe sujtásozás különbözteti meg bármelyik párizsi ruhától.

 Amikor Ferenc-József feloszlatta magyar országgyűlést, ismét mindenki elővette a buggyos ujjú ingvállt, a pruszlikot és a szép csipkekötényt, főkötőt, pártát. Így hullámzott európai és magyar ízlés között a divat, a kancellária engedésében vagy szorításában. Ám az utcakép egyre színesedett és 1863-ban már a tudósítók a nyári idényben az utcaképet úgy idézték fel, hogy fele-fele arányban viselik a hölgyek a magyarost és a párizsi divatú ruhákat, divatképeken is a nemzeti mellett egyre gyakrabban látni nemzeti jelleget alig vagy egyáltalán nem viselő alakokat.

 A báli ruhákhoz egészen 1866-ig megmaradt a díszmente mint belépti, de alatta ruha és hozzá a fejék már új divat szerint készült.

 Ezekben a hullámvölgyekben a kiegyezés hozta el a végpontot, amikor még sorra kapták elő az ünnepélyekre a legdíszesebb ruhákat, de nappali viseletekhez már nem, és csak kivételes alkalmakkor készíttetett valaki magyaros díszruhát.

 Tulajdonképpen 1866 márciusában készült Erzsébet királynéról a leghíresebb fotó, ami a legpazarabb magyaros díszruhában ábrázolja, de ez nem a koronázáskor viselt, egy évvel későbbi ruha. A királyné pesti bevásárlásai, nemzeti viseletben való megjelenése élénken foglalkoztatta a korszak hölgyeit, és nem utolsó sorban nemzeti büszkeséggel töltötték el őket, hogy kiáll a magyar ügyért és gyakran vesz fel nemzeti öltözéket.

 1867 után aztán gyökeresen meg is változott az általános viszony a nemzeti ruha iránt: a kacagányos ősök és keleti hatás mind visszatartó erejű volt Magyarország fejlődésének folyamatában. A ruhákat összeegyeztethetetlennek találták a fejlett nyugatiéval szemben, ami még jobban elválaszt minket tőlük és minden téren visszalépést jelent, válaszfalat képez a kultúrák között. Hazánk mielőbbi fejlődése került előtérbe, ehhez pedig alkalmazkodni kellett a fejlett országokhoz, nem pedig ellenük demonstrálni.
Erzsébet királyné 1866 márciusában a Worth szalonjában készült udvari reprezentációkra szánt öltözékben.

A divatlapok szerepe

 Még egy kicsit el kell kalandozni a divatlapok felé, mert fontos tényezői voltak az ízlés terjesztésében.

 Egyfelől a szerkesztők többször szabadkoztak, több lapban is külön-külön, hogy nem ők teremtik a divatot, csupán közlik amit viselnek. Pedig ennél több szerepük volt, hiszen a fenn említett divatcsarnokok és kisebb árusok reklámozásával nagyban hozzájárultak a mindenkori divat teremtéséhez, elterjesztéséhez; arról nem is beszélve, hogy olvasói levelek, vélemények közreadásával az általános nézetek mellett is tanúbizonyságot tehettek. Az más kérdés, hogy ezek a levelek nem-e a szerkesztők irományai voltak álnév alatt, így kibújva a nyílt támadás alól?

 A napilapok ezért folyamatosan vádolták 1862 után a női divatlapokat, mert szerintük ők voltak a felelősek a nemzeti viselet ignorálásáért és a párizsi divat újbóli terjedéséért. A divatlapok a divatcsarnokokat okolták, hisz tőlük kapták a mintákat; folyamatos volt a másik hibáztatása, csupán azért, mert nem vették figyelembe a magyaros ruha politikai demonstrációs jellegét.

 Tény és való, hogy a divatlapokban közölt rábeszélő hatású cikkeknek is fontos szerepe volt abban, hogy 1859-ben elterjedt a nemzeti viselet, így pl. egy rövid tudósítás egy hölgyről, aki miután felvette a magyaros ruháját, az addig divatos basque derekú helyett, csinos csipke kötényt és főkötőt vett hozzá, 16 éves kihűlt házasság után megasszonyosodott alakja visszanyerte fiatalkori fényét és így a férje ismét úgy szerette, mint annak idején. Hogy ezekben a hírecskékben mennyi valóság lehetett, ki-ki döntse el magának, de lényeg, hogy ilyen és ehhez hasonló történetekkel, sugalmazásokkal próbálták rávenni a hölgy olvasókat a nem jól álló, ízléstelen, drága és kiállhatatlan "idegen" ruhák elhagyására. Mert ekkor minden rossz tulajdonságot, és minden jót a ruhán keresztül a viselőjére vetítettek ki.

 Így a pruszlikos, kötényes, főkötős menyecske tudta csak a legfinomabb túrós hókacsókát készíteni; a magyar hölgy állhatatos, ízléses, jó gazdasszony, nem szeszélyes és csapongó, mint párizsi társnői, és ennek szerint is öltözködik! A külföldi divattal és habitussal szemben mindig a nemzeti került ki győztesnek, bármilyen téren is történt az összehasonlítás.

 Mikor a magyaros ruha ismét kezdett háttérbe szorulni, akkor kezdték a sorok közt a hölgyeket megdorgálni, visszavezetni a "helyes" divatra.

 És mikor a német minták után megjelenő valódi divatlapok megjelentek, már biztos volt, hogy nem lesz visszatérés a nemzeti ruhához, hisz ezek minden képükön, divatképeiken is az általános európait közölték. Innentől már csak sajnálkozásukat tudták kifejezni, hogy a nemzeti viselet többé nem divat nálunk.

 Emellett, főként azokban az években mikor a nemzeti ruha viselése háttérbe szorult, szívesen cikkeztek arról, hogy egyes magyaros ruha elemek külföldön éppen divatba jönnek, vagy hogy külföldiek díszruhákat rendelnek a budapesti szabóktól, divatcsarnokokból. Ez kendőzetlen dorgálás volt a párizsi divathoz visszatérő magyar asszonyok felé!

 Emellett a divatlapok szívesen teljesítettek a vidéki olvasóknak megbízásokat: egy-egy ruha vagy kiegészítő beszerzését és postai kiküldését. Ezzel a praktikus szolgáltatással a pesti divat az ország minden pontján szinte azonnal elérhetővé vált.
Nemzeti zászló hímezgetése, mint a lelkes magyar hölgyek egyik legfőbb elfoglaltsága készülődve az országgyűlési választásokra; emellett kedvelt divatképi elem volt még Kazinczy és Széchenyi mellszobra köré gyűlő csoportok pátosza is, 1860 Nefelejts.

Ódivat, Antidivat és divathalál

 A reformkori nemzeti ruhás résznél már foglalkoztam vele, hogy mely századokból, hogyan modernesítették az ősi viseleteket. Ezzel a kiegyezés időszakában is sűrűn foglalkoztak, sőt ekkoriban kezdődött az egyetemes viselettörténelem feltárása, Európa szerte is, nem csak nálunk.
Továbbra is fontos szempont volt egy-egy nemzeti ruhánál kiemelni annak a szabásának ősiségét, a viselet folytonosságát tanúsítva. A "kacagányos" ősök felemlegetése mindennapos téma volt, ahogy duzzadhatna keblük a boldogságtól, hogy utódaik még mindig az ő ruháikban járnak, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonlóban és egészen otthonosan éreznék magukat egy mostani társaságban egyforma öltözetük által. Egy-egy társasági vagy báli tudósítás alkalmával az írók elsőként mindig azokat a hölgyeket emelték ki, akik fennmaradt családi ereklyének számító ruhadarabot viseltek, vagy az eredeti után készített változatot.

 Másrészről közöltek divatképeket is olyan ruhákról, amiket a 18. században viseltek a magyar arisztokraták. Ezeket inspirációként adták, és azért, hogy biztosítsák a nemzeti viselet örök jellegét, folyamatos voltát, szemben azokkal a főleg osztrák kritikákkal, amelyek szerint a nemzeti ruha légből kapott modern fércmunka volt csupán.

 A dicső múlt patinát és romantikus pátoszt nyert, sőt a közelmúlt alakjai is, mint pl. Petőfi, akit a nemzeti viselet általánossá válásakor korát megelőző zseninek tartottak, azért mert a '40-es években népi ruhában járt; holott ekkor folyamatos gúny, megvetés és maró megjegyzések érték és főként ezért is hagyott fel vele, mert nem szenvedhette tovább a megaláztatásokat.

 Mikor a bécsi, de főleg a párizsi divatot szidták divattudósításaikban a különféle szerkesztők, hogy a nemzeti viseletet megkedveltessék olvasóikkal, az "idegen" divatot minden árnyoldalában kellett bemutatniuk. A már fentebb említett negatív társítások mellett kiemelték a divat meghatározó atribútumát is: az állandó változást és az ezzel összeköthető drágaságát. A nemzeti öltözék nemcsak jobban is áll a magyar hölgyeknek, hanem változhatatlansága végett sokáig hordható, gazdaságos viselet is. Béccsel és a nyugati civilizációval való szembenállás legbékésebb, de legharsányabb szimbóluma volt a magyaros öltözék viselése. Az egyik divatlap konkrétan meg is írta, hogy nekünk ne divatunk legyen, hanem állandó nemzeti viseletünk és szokásunk. A divatot negatív értelemben a nyugatira értették. Mikor 1859-től '61 végéig jóformán kizárólagosan ezen felbuzdulások és történelmi háttér nyomán minden nő, gyerek és férfi nemzetit öltött, majdhogynem csak csizmáikat nem festették nemzeti zászló színeire - ahogy egy visszaemlékező mondja koráról - a divat "meghalt" hazánkban.

 A magyar öltözék kizárta a feltűnő, túlzó változtatásokat, és minden újítást azonnal kritika alá vontak. Ebben a pár évben igazán nehéz volt a divattudósító szerepe, mert bár 1859-ben még azt írták, hogy a nemzeti viselet témájáról köteteket lehetne megtölteni, valójában hamar kifogytak a témából. A tudósítók két dolgot tehettek: vagy önmagukat ismételgetik állandóan, és ezzel unalomba fullasztva saját írásaikat, vagy pedig nem írnak semmit, csak a divatképeket magyarázzák. Többnyire az utóbbi mellett döntöttek. Külföldről hozott minták után nem adhattak tudósításokat, mivel azokat senki sem viselte.

 1860 végén a Divatcsarnok tudósítója kissé szemrehányóan írt azokról a hölgyekről, akik a nagy divatcsarnokokban arról kérdezik a tulajokat, hogy mikor lép a nemzeti öltözék új fázisba? Kitűnő érzékeltetése annak, hogy maguk a ruhát viselő nők is már kezdték elunni, hogy mindennap ugyanolyan szabású ruhát hordanak, és bárhova néznek ugyanolyanokat látnak.
Amint a hölgyek elkezdtek idegen ruhákat viselni egyből veszélyben érezték a nemzetet, a hazaszeretetet.
Jókai Mór élclapja Az Üstökös is 3 oldalas képes kiadványon foglalkozott a külföldi és nemzeti divat szembeállításával, és még itt is kötelező elemként jelennek meg a hajdankori nemzetes nagyasszonyok, 1859 Az Üstökös.

Népviseleti és kitalált elemek beemelése

 A változékonyságot nem csak a különféle modorban felvarrt paszománymunkákkal, sujtásozással, színek és minták megválasztásával kellett életben tartaniuk, hanem valódi variációk nyújtásával is. Míg a díszes drága mente tökéletesen alkalmas felöltő volt udvarban való megjelenéshez, báli belépőnek, vagy színházba, hangversenybe, stb. terembe, addig utcára mindennapi viselethez már túl értékes lett volna.

 Ezért kitalált formákat kellett beemelniük a közhasználatba, amiket olyan nevekkel tettek kelendővé és kedvelté, ami a ruha ősiségére utalt, vagy valamely kultusszá emelt személy nevesítette, tájegység után elnevezve, sőt irodalmi hősökről is elnevezték őket, néhány példa ezekre:
-Kazinczy nő-attila, ami egy testhezálló, félhosszú felöltő volt, dupla ujjal.
-Hollyósy mente ami egy teljesen bő szabású, félhosszú mente-változat volt, a korszak ünnepelt primadonnája után elnevezve, aki először jelent meg ebben.
-Budák különféle elnevezésekkel, mint pl. Gizella buda, ezek hosszú, bő szabású felöltők voltak, mente ujjakkal, Attila testvére után kapta a nevét.
-Palástok, ezek is különféle elnevezésekkel, a legsikeresebb természetesen a Szent István palást volt, bő szabású, hosszú, ujjas vagy ujjatlan felöltők formájában készültek.

 Ezek mellett a különféle attilák, menték, felöltők is divatoztak. Ám divatos elnevezéseik csupán azon megkülönböztetést szolgálták, hogy a divatlapok jobban tudják őket tagolni, esetleg a divatcsarnokokba beérkező vásárlók névlegesen utalni a megkívánt formára. A memoárokból, csupán az általános megnevezések tűnnek ki, nevezetesen hogy hordtak attilákat, budákat, mentéket és szűröket.

 A paraszti viseletből polgárivá felemelt szűr is a változatosságot képezte. Míg korábban csak megvetett, korteskedő viseletnek számított, 1860-ra sikerült annyira csinosan készíteni, hogy elnyerte az úri osztályok tetszését is. A legpraktikusabbak természetesen a hagyományos posztóból készültek, de a finom városi ízlés szerint nem a túl tarka hímzéssel, hanem sujtásokkal, zsinórozással vagy tompább hímzéssel ékítve. A legfényesebb szűrök selyemből, csipkéből, sőt tüllből is készültek a nyári idényre!

 Persze ez nem jelenti azt, hogy a népi viseleteket (szűröket, csáti botokat, kanászkalapokat, stb.) ne illették volna kritikával: sokak szerint a szűr túl cifra, pórias és kivitelezésében még drága is volt ahhoz, hogy szélesebb körben elterjedjen és mindenki tetszését megnyerjék. Lopresti báró még egyszer felborzolta a hangulatot, mikor 1861-ben egy egészen csikós mintára készült, egyszerű kék vászonruhában jelent meg a füredi nyári mulatságokon. Azonnal általános beszédtéma lett, hasonló gúnnyal és kritikával találkozott, mint Petőfi korábban. Ezek a kritikák jó példák arra, hogy hiába próbálták a népit a nemzetihez felemelni, bizonyos ízléssel és csinosítással kellett azt tenni, esetleg csak egyes elemeket kiragadni, és nem egy az egyben parasztnak beöltözni.

 Egyesek azt javasolták, hogy a népviseletek ünneplőruha osztályából kellene kiválasztani a követendő ízlést, és nem a mindennapos, szegényes viseleteikből.

 Egyéb kiegészítőket is szívesen beemeltek az általános divatba a parasztság öltözék területéről: pártákat és főkötőket, kanász kalapokat és kalpagokat, kanász és csáti botokat, a kalapokra kakastoll és árvalányhaj díszítéseket, a hímzések közül pedig a szép tulipán minta volt a legtetszetősebb, stb.
Minden egyes mentének, felöltőnek, szűrnek, pártának, főkötőnek próbáltak megkülönböztető neveket kitalálni, ami az adott népcsoport, tájegység viseletére utalt. A néprajzkutatást hajnala volt ez az időszak.

 Igazi sikertörténetnek könyvelték el, mikor 1860 elején a kalaposnőknek sikerült a nyugati típusú kalap alakját megtartva egy olyan nemzeti kalapot létrehozniuk, ami egyesíti a főkötők és párták alakjával. Az ízléstelenség netovábbjai voltak ezek a hazafias művek, de mind a párta és mind a főkötő is túl kevés volt, főleg télen a fedetlen női fejecskékre. Emellett a kanászkalapok felett se tudtak nagyon napirendre vergődni, mert minden szalag és tolldísz ellenére is nőietlennek tartották az általános viseléshez. Így kedvezően tudósítottak 1860 telén bekövetkezett divatfordulatról, mikor is a kanászkalapokat a sokkal kecsesebb kalpagokra cserélték fel. Mindkét kalaptípus a népviseletből lett átemelve.

 Aztán hogy tovább rombolják az összképet, a kanász kalapokat, kalpagokat, selyem vagy épp csipke szűröket a legújabb Pompadour mintájú selyem aljakkal viselték, buggyos ujjú ingvállal és zsinóros pruszlikkal, kiegészítve a legújabb divathóbortú virág napernyőkkel!
Lóversenyre való öltözék finom sujtásozással kivarrt selyem szűrrel, rokokó korabeli ízlésű aljjal és virág napernyővel, 1860 Divatcsarnok.

Kritikák és gúny

 A nemzeti ruhát illető nyílt támadásoknak nem nagyon adott terepet a korabeli sajtó, úgy mint a reformkorban, míg akkor a lapok hasábjain nyíltan vitáztak egymással a szerkesztők, most csak saját cikkeikben válaszoltak a hallott, tapasztalt vádakra, kritikákra, az illető forrás megjelölése és közlése nélkül; így ellenvéleményekről alig maradt fenn írásos emlék.

 Kedveltek voltak ekkoriban úti beszámolók közlése is, ebben az időszakban többször megemlítették a külföldiek bámulatát és csodálatát a nemzeti viseletben felvonuló magyar utazókról, sőt arról is említést tettek, hogy egy tengerparti fürdőben időző magyar hölgy nemzeti viselete mini divatmániát robbantott ki az illető helyen! Ezekkel a cikkekkel egyértelműen a nemzeti öltözék magasztosabb voltát bizonygatták az "idegennel" szemben, és azt, hogy a külföldiek számára is azonnal tetszetős, kelendő cikké válik.

 Ezekkel a véleményekkel szemben megy az a pár fennmaradt nézet, amely szerint a külföldieket nem a bámulattal vegyes csodálat ragadta el, mikor meglátták a magyar küldöttségeket, hanem a maró gúny és nevetség, ami az őszinte rácsodálkozás formájában nyilvánult meg a szokásos divattól ennyire eltérően öltözködők megjelenésekor.

 A gúny témakörébe tartozik még az a vélemény is, amivel az egyik lap illette a báli táncosokat 1863-ban, mondván, hogy mennyivel kellemesebb az a divat, hogy a férfiak ismét egyszerű fekete ruhában jelennek meg a tarka papagájszerű piros és kék nadrágok, sárga csizmák helyett. Ebből világosan kitűnik, hogy 1863 év elejei báli szezonjában már az urak is visszatértek az általános európai divathoz, a fekete frakkhoz.

 A divattal egyébként nem foglalkozó lapok is, mint pl. a Vasárnapi Újság vagy Az Ország Tükre is adott közre ekkoriban a nemzeti ruhát illető írásokat. Habár egyik cikkükben sem vitatták el a viselését, gyakori kritikai elem volt ellene a felszínességre való utalás. A ruha csupán a külcsínt érinti, és bárki viselheti, még az is aki nem  magyar, nem beszéli a nyelvet sem, nem tesz a nemzetért semmit, stb. és csak azért veszik fel, mert nem akarnak kilógni a sorból, mert ez lett az általános divat. Szerintük a nemzeti szellemet kellett volna pallérozni, terjeszteni a magyar nyelvet, irodalmat, iparát és mezőgazdaságát fejleszteni, stb. Ez a kritikai érv valóban jogos volt! A divatlapok aztán ezeket az egyéneket tették felelőssé, t.i. akik csak divatból "magyaroskodtak", mint a nemzeti ruhák első elhagyóit a külföldi divatért.

 1862-ben Vajda János által álnéven írt Polgárosodás és Önbírálat röpirataiban nyílt támadást intézett a "magyaroskodók" ellen, akik a nemzeti öltözék alá bújva züllesztik el a nemzetet és a nemzet ügyét, és a divat felszínességéről is. Röpiratai azonnali és általános felháborodást és haragot gerjesztettek.
Méltán illette kritikával hirtelen felkapott nemzeti divatot Arany János is, aki az elnyomás évei alatt is napi szinten járt magyaros ruhában és ezért társai gyakran kinevették, így mikor 1860-ban nyugati típusú ruhákban jelent meg már ezért nevették ki. 1864-ben közölte Koszorú c. szépirodalmi lapjában Zichy Antal több részes értekezését "Társadalmunk" címen, amiből kiválik, hogy mennyire nem volt egységes a társadalmi felfogás a nemzeti ruha mibenlétéről, úgy egyáltalán. Habár Zichy sem vitatta el a nemzeti ruha viselésének a jogosságát, azért támadta inkább, mert szerinte (és sok egyéb szerző szerint is) túl drága volt ahhoz, hogy mindennapos viselet legyen, a kivitelezés pazarsága szerint pedig csak azok viselhették egész nap akik nem dolgoztak. Arany válaszában viszont azt állította, hogy pont a dolgos parasztság a legjobb ellenpélda erre a nézetre, akik minden körülmények között nemzetit viselnek. Míg Zichy írásában egyértelműen a szerfelett luxus kivitelezésű modern díszruhát értette, addig Arany a népviseletre gondolt. Az erdélyi hölgyek leveleiből, az írók és szerkesztők magánvéleményeiből egyértelműen kitűnik, hogy az általános felfogás a nemzeti ruháról korántsem volt olyan homogén, mint ahogy képzeljük; mindenkinek mást jelentett: az ősi az eredeti, a népi az eredeti, az úri az eredeti, ezeket modernizálni kell, hogy eredetiek legyenek és ilyen nézetek ütköztek napi szinten és mindegyik nézetet képviselő egyén élesen kritizálta a másik ízlését.
A nemzeti ruhát viselő háziasszony látogatója divatos princess ruhaként egyben szabott öltözéket visel (a divattudósító meghosszabbított Attila-alakúként jellemezte, hogy elkendőzze az idegen divattal való szorosabb rokonságát) paszomány gombolókkal és sujtással a zsebek körül, 1861 Nefelejts.

Új divatú báli ruhák díszmentével kiegészítve, a bal oldali nőalakon még magyaros főkötő van, míg a jobb oldalin divatos virágfejék, 1866 Családi Kör.

Utószó

 Minden törekvés és elhatározottság ellenére sem tudták elérni azt az 1860-as egyetemes kívánságot, hogy a nemzeti ruha ne divat legyen, hanem örök viselet. 1861-től a felhígulás éveiben annyira alakítgatták már a ruhákat az "idegen" stílushoz, hogy gyakran egy-egy modern szabású ruhán csak paszományozás, vagy a hozzá viselt főkötő, kanászkalap jelölte nemzeti mivoltát. A sor legvégén azok az 1862-ben és '63-ban megjelent kelmék álltak, amikre a paszomány munka már úgy volt rányomtatva, így annak a felvarrogatásával sem kellett bajlódni; sőt, a csinos csipkekötényt is rányomtatták a szövetre!

 1867 után a nemzeti ruha visszasüllyedt oda ahonnan feltámadt: az udvari és ünnepélyes alkalmakra szánt díszruhák körébe. Így valószínűleg hoppon maradt az a pár hölgy, aki ekkoriban tett fogadalmat, hogy nem táncol a bálokon olyan urakkal, akik nem nemzetit viselnek.

 Ilyen mivoltában a királyi látogatások, udvari események adtak alkalmat a hölgyeknek a többszörös viselésére, uraknak pedig az országgyűlési és később parlamenti ülések is. Legszebb formájában 1896-ban tudta ismét mindenki felölteni a milleniumi ünnepségekre, ám ekkor csupán halovány remény merült fel hétköznapi hordásának ügyében.

 A 20. század fordulóján bekövetkező különböző udvari gyászok és utolsó király koronázás adott még alkalmat a díszruha egyetemleges felvonultatására, ám a koronázás fényességét beárnyékolta az elhúzódó háború és a veszteségek.

 Közkedvelt nappali viseletté ismét egy olyan korszakban válhatott, amikor a magyarság nemzeti tudata, mind területileg, mentálisan és érzelmileg is komoly veszteséget szenvedett. A Horthy korszakban történtek ismét törekvések, hogy a legújabb divathoz igazítva mind estélyi és nappali ruhának hordható legyen, miután minden ismét felértékelődött, ami a nagy háború előtt történt, a dicső múlt visszanyerte azt a pátoszt amivel 1860-ban is övezték, csak most már ez a korszak vált az "aranykorrá".

 A II. világháború után természetesen mindenféle ilyen nacionalista megnyilvánulás tiltólistára került, a magyar díszruha pedig múzeumokba és gyűjteményekbe.
Díszruhás arisztokrata hölgyek bemutatása, 1896 Vasárnapi Újság.

Főúri esküvő 1940-ben, a megjelent urak mind díszruhában, a menyasszonyon is magyaros öltözék, ezen a képen alig kivehető de fűzős a derék, míg a többi hölgyön már egészen modern a ruha.

A korszak egyik felkapott divattervezője volt Tüdős Klára, a képen egy estélyi modellje az 1930-as évekből, megspékelve a kötelező nosztalgiával.


***

Forrásanyagok és ajánlott olvasmányok:
Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században (kiadta Budapest Főváros Levéltára 2017-ben)
Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten (kiadta Korall 2002-ben) Forrás: Nemzeti divat a reformkori Pesten
Továbbá a blogon található Az év divatja bejegyzés sorozat idevágó évei, és az azokban megadott linkek a korabeli divatlapokhoz.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések