Múltidéző mítoszvadász: mérgező 19. századi gyászruha
 |
| Divatkép félgyász öltözékekről, 1888-ból |
Ugyan az NLC-írás nem említi a forrásait, mégis megtaláltam a mérgező gyászruhákról szóló gyanúsan hasonló témájú cikket, amiből a magyar cikkíró úgy tűnik,"erősen merített". Ez Jocelyn Sears: Wearing a 19th-Century Mourning Veil Could Result in — Twist — Death című divattörténeti témájú írása, ami a racked.com-on jelent meg pár héttel korábban, mint a magyar változat.
NEM A 19. SZÁZAD VOLT A FEKETE RUHAFESTÉS ELSŐ ARANYKORA
Először is le kell szögeznem, hogy a 19. század valóban a fekete festék nagy évszázada volt, azonban a textilek feketére festésének története korábbi időszakokra nyúlik vissza, és a divattörténetben a viktoriánus kort megelőzve is volt egy nagy reneszánsza a feketének. Már a 17. században is több módszere volt a feketére festésnek, amit a későbbi évszázadok örököltek.
 |
| Nicolaes Eliaszoon Pickenoy: Eva Bicker portréja (forrás: Wikimedia Commons) |
Léteztek már a nagy viktoriánus gyász kezdete - Albert herceg halálának éve (1861) - előtt is fekete gyászruhák.
Találtam egy 19. századi gyászruhatörténeti elméletet, egy igen meglepő helyen, a Békésmegyei Közlöny egyik 1897-es lapszámában. E szerint a fekete gyászöltözet divatja a 16. században jelent meg, pontosan 1563-ban, amikor - II. Ulászló lánya, I. Ferdinánd hitvese - Jagelló Anna elhunyt, akkor a tisztelet jeléül a csehek fekete ruhában kísérték a királyné koporsóját utolsó útjára. Utána ezt a szokást átvették egyéb temetéseknél is, és a gyász színe Európa nagy részén a fekete lett.
Számos 16., 17. és 18. századi fekete gyászruhás kép maradt az utókorra, ami igazolja, hogy a fekete gyász már a 19. század előtt elterjedt volt.
 |
| Jacopo da Empoli: Egy gyászoló nemesasszony portréja, 1600 körül. (forrás: artic.edu) |
 |
| Francia divatkép gyászruháról, 1680. |
 |
| 18. század végi gyászruha egy divatképen |
 |
| José Campeche, Egy gyászoló hölgy portréja 1807. Az öltözék maga 1790 körüli (forrás: Ann Longmore-Etheridge) |
 |
| Példa gyászfátyol viselésére 1799-ben. (balra) |
A rokokó után az ampír és biedermeier időszakokban is megmaradt a színnel érzést kifejező ruházkodási szokás. Kiemelném, hogy a kontinens Európát jobban érintette gyász szempontjából az 1830-as évek, mint a későbbi időszakok. Hazánkban az 1831-es kolerajárvány pusztítása, majd az 1848-as és 1849-es szabadságharcban elhunytak miatti gyász inkább fontosabb volt gyászviseleti korszakként, mint a későbbi időszakok veszteségei. Az USA gyászidőszaka a polgárháború éveire és közvetlenül az utána jövő esztendőkre tehető, tehát az 1860-as évekre. Utóbbi időben parallel a nagy brit gyásszal.
 |
| 1800-as évek eleji, ampír gyászöltözék |
 | |
|
A 17. századtól általában következő anyagokat használták a színezéshez és a fekete szín előállításához, kikeveréséhez és/vagy rögzítéséhez: indigó, festőbuzér, égerkéreg, csersav, vasreszelék, vassó és cserzőgubacs. Mindezen anyagokat örökölte meg a 19. századi textilfestés is, egészen az fekete anilin megjelenéséig.
Az indigó alapvetően oldatként lehet bőrizgató, irritáló hatású, szembe kerülését kell elkerülni. Egy száraz ruhán általában nem fog feloldódni az indigó, és a 19. században már léteztek olyan festékmegkötő módszerek, ami által az indigó már nem nagyon okozott irritációt az ezzel színezett textil által, indigótól nem igazán halhatott meg senki sem.
A festőbuzér levének talán a savtartalma miatt szintén lehet bőrirritáló hatása, de igazából sehol sem olvastam a festőbuzér komoly mérgező hatásáról. Régebben húgyúti és veseproblémákra alkalmazták gyógynövényként. Manapság is népszerű a festőbuzérral való textilfestés.
Az éger szintén nem igazán mérgező növény. Sőt, a nép gyógyászatban használják pozitív tulajdonságai miatt. A éger kérgét a csersav tartalma miatt használták a textilfestés során.
A csersav elnevezés addig lehet igazán ijesztő, amíg meg nem tudjuk, hogy akár napi szinten is fogyasztjuk izomerjeit, teában, kávéban, kinintartalmú italokban. Magas koncentrációban valóban lehet némi bőrirritáló hatása, azonban a csersav nagy része kimosódik a textilekből festés során, így a textilben maradt tartalom biztosan nem okoz semmilyen halálos mérgezést. Persze ha oldatként szembe kerül, azonnal, bő vízzel mossuk ki, de elég elképzelhetetlen, hogy a textilfestésnél használt csersav nem mosódott volna ki egy fekete anyag avatásakor, és belecsöpögött volna esős időben a 19. századi hölgyek szemébe a fátylaikról. Ami esetleg a textilben maradt, az a házilag öblítőnek használt fekete tea.
A vasreszeléket, vassót pácként használják a textilfestéshez. Egy jól festett textilben nem nagyon marad meg a nyoma, és így nem nagyon okoz mérgezést. Ha mégis, akkor lenyelve ártalmas, bőrizgató hatású és súlyos szemkárosodást okozhat. Ha valaki viseli, akkor lenyelni nem fogja. A bőrizgatás pedig a festett anyag nem megfelelő öblítése esetén állhat fenn.
 |
| Részlet egy német textilfestő receptkönyvből, mely 17. és 18. századi recepteket tartalmaz (forrás: recipes.hypotheses.org) |
Már akkoriban is használtak a kalapok feketítéséhez higanyt. Utóbbi tűnhet az eddigiek közül a legmérgezőbbnek - pedig az említett cikk nem is említi -, azonban a halálos kimenetelű kalapos higanymérgezések nagy részét nem a kalapokat viselők szenvedték el, hanem maguk a kalapkészítők, akik a párolgó higanyt belélegezték munka közben. A higany miatt a régi kalapokra mégis érdemes odafigyelni, ezeket a fejfedőket csak alkalmanként viselni. 19. századi cilinderekben mértek ugyanis minimális higanytartalmat.
A 19. században valóban használtak fixálásra krómot, azonban a króm egy kicsit bonyolult ebből a szempontból, hogy egyértelműen ki lehessen jelenteni a mérgező hatását a krómmal fixált textil viselésének esetében. A króm esetében a háromértékű krómvegyületek és az ólom, cink, bárium, bizmut és ezüst krómmal alkotott sói vízben gyengén oldódnak, ezért felszívódásuk rossz, mindezek miatt kevésbé mérgezőek.
A króm határértékű vegyületei oldódnak jól vízben és a tüdőn, bőrön, valamint a gyomron át szívódnak fel, és ezek okoznak mérgezést. Ez utóbbiak egy része rákkeltő hatású is. Ha az utóbbit használták a színezéskor, és a textilnél nem megfelelő öblítést alkalmaztak előfordulhatott esetleg mérgezés. Ugyanakkor, ha az így készült textilek valóban mérgezőek lettek volna, akkor annak elég durva eredménye lett volna, és elég gyorsan észlelték volna a hatást, mivel a bőrrel történő érintkezés esetén súlyos égési sérülés keletkezik. A textilipari munkásoknál fordult elő/fordul elő inkább tüdőre ható krómmérgezés, krómmal viselt textil viselése közben nem.
A krómról még megjegyezném, hogy napjainkban népszerű étrendkiegészítő - főképp cukorbetegek körében - és több egészségügyi portálon pl. webbetegen nélkülözhetetlen nyomelemként említik. A táplálékkal bevitt napi adagja meghatározott, nagyon kis mennyiségben (felnőtteknek kb. napi 20-30 mikrogramm) nem mérgező. A sörélesztő és a teljes kiőrlésű gabonamag is tartalmaz krómot.
MI A HELYZET AZ ANILINNEL?
1856-ban, a mauveine felfedezésével, elérkezett a szintetikus festékek ideje. 1863-ban pedig jött a fekete anilin, amely modernizálta a fekete textilek festését.
Amíg a korábban említett festési eljárások nem igazán okozhattak komolyabb egészségügyi problémákat, hacsak nem történt valami baleset, az anilinnel már nem ilyen egyszerű a helyzet.
De még mielőtt jobban belebonyolódok az anilin hatásaiba meg kell jegyeznem, hogy az anilin a mai napig az egyik legfontosabb szerves anyagunk, és még a mai napig használják színezékek alapanyagaként. (Felhasználása ellentmondásos: elvileg már nem használják textilfestésnél, ugyanakkor találtam olyan kreatív hobbiboltot, ahol anilinalapú textilfestéket árusítanak még mindig.)
Az anilin "színtelen, olajos, levegő hatására barnuló folyadék, amit lenyelés, gáz, por és folyadék formájában" juthat a szervezetbe, és szívódhat fel. Bőrön keresztül is felszívódhat, helyileg bőrgyulladást okoz. Krónikus mérgezés esetén belélegzésekor vagy bőrön való "átjutása" esetén enyhe cianózis, étvágytalanság, fogyás, gyengeség, fogyás, szédülés, fejfájás, ingerlékenység és vérszegénység a tünetek, ami igazából illeszkedik a 19. századi "általános gyengeség" fogalmaiba.
Éppen utóbbiak miatt az esetleges krónikus anilinmérgezés valóban észrevétlen maradhatott. Súlyos anilinmérgezés esetén napjainkban elkerülhetetlenné válik a művesekezelés, akkoriban ezt nem feltétlenül érzékelhették. Akár egy vesebetegségben így elhunyt halotti anyakönyvében olyan homályos állapotot tüntethettek fel a halál okaként, mint az "aszkór".
De még mielőtt mindannyian 19. századi özvegyek anilinaszkórtól való tömeges elhalálozását vizionálnánk... Nagy valószínűséggel az anilint már akkoriban is sikerült annyira fixálni, hogy nem igazán irritálta a bőrt, és nem feltétlenül szívódott fel rajta. Már csak azért sem, mert a korabeli - főképp hölgyek - bőrének nagy része közvetlenül az alsóbb, egyáltalán nem festett ruházattal érintkezett. Ha mégis történt felszívódás, az a krónikus és súlyos mérgezést csak ritkán érte el.
A már említett cikk két 19. századi, jellegzetes fekete divatot teremtő hölgyet - Erzsébet királynét, Viktória királynőt - is hozza példaként a gyászkultuszra. Azonban tudnunk kell egyikük sem mérgezés útján hunyt el.
Erzsébet királyné, aki közel tíz éven át viselt állandóan fekete ruhát, nem igazán mutatta anilinmérgezés tüneteit élete végén, pedig fekete ruháinak nagy része valószínűleg ezzel a festékkel készült, mivel ez a folyadék volt képes a koromnál is feketébb színt eredményezni.
Viktória királynő negyven éven át hordott fekete színű ruhákat. Ebből kb. harminc (vagy egy kicsit több) éven át volt alkalma anilinnal festett fekete ruhaneműt magára venni, mégis 1901-ben, 81 esztendősen semmilyen tünetét nem mutatta anilinmérgezésnek. Agyvérzés miatt vesztette életét.
A MÉRGEZŐ ZOKNIK ÉS EGYEBEK
Az anilinmérgezéses esetek egy része textilipari munkásokat érintette, az egyéb esetek pedig zokni és harisnyaviselőkhöz kötődött.
1869-ban a St James' Magazine-ban egy Dr. Webber nevű orvos több zoknimérgezéses esetről számolt be. Ő az anilinalapú festékeknek tulajdonította a bajokat. Webber azt állította, hogy az zoknik duzzanatokat és irritációt, sebesedést és fekélyeket váltottak ki pácienseinél. Az egyik páciensének a csizmáját is le kellett vágni a lábáról, olyan szintű lábdagadást okozott a mérges zokni.
Webber végül vegyészhez küldte az említett ruhaneműket, és kiderült, hogy arzénvegyületet is tartalmaznak. Az esetek oda vezettek, hogy francia vegyészek is megvizsgálták a harisnyákat, zoknikat alaposabban, ők leírták, hogy konkrét halálesetet nem okoztak a ruhadarabok, de mindenkit óvatosságra intettek a színes zoknik vásárlásánál. 1879-ben az ügy odáig fajult, hogy egyes zokni és harisnyakészítő vállalkozások inkább visszatértek a növényi alapú festéshez, és a hímzésekhez, hogy biztonságos termékként hirdették a színes "lábruházatot".
 |
| A már biztonságos Balbriggan, hímzett harisnya (forrás: antique-gown.com) |
Textilfestékhez különös módon ételmérgezési eset is kötődött, ugyan nem a fekete anilinnel, hanem a fukszinnal. A Vendéglátósok Lapjában, az 1898-as évfolyam egyik lapszámában is megemlékeztek róla, hogy egy belga faluban 400 mérgezési eset történt a fukszinnal felszínezett bor miatt.
Korábban volt szó már a blogon az arzéntartalmú zöldről. Még ezt azzal egészíteném ki, hogy a magyar vegyészek legalábbis a 1870-es években megjelent könyvek tanulsága szerint (Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877), már ismerték az arzén veszélyességét, és felhívták a figyelmet az arzéntartalmú festék elkerülésére.
NŐI ARCOKAT SEBESRE MARÓ GYÁSZFÁTYOL?
Felvetődött mítoszként, hogy a kemény és feketére festett, matt, krepp fátylakat viselve a hölgyek arca kisebesedett.
Godey’s Lady’s Book 1857-es számában - ami még a nagy brit gyász előtti időből való - egy Sherwood nevű orvos jegyzi meg, hogy a gyászfátyol egészségtelen, mert bántja a bőrt és ártalmas a szemre. Az 1880-as években ezt ismétli a The New York Medical Journal és megjelent egy cikk a North-Western Lancet-ben.
A sebesítő fátyol elképzelés elég bizarrnak hangzik. Feltűnő, hogy elég kevés írás született a témáról a korban, és azok is jellemzően nem a viselők tapasztalataiként, hanem aggódó férfiorvosok szemszögéből, akik a fátyolmérgezésnél olyan tüneteket is említenek, ami akár a gyászoló egyéb pszichológiai reakciója, akár pánikroham része is lehetett. (Vagy csak egyszerűen idegesítette az orvosokat, hogy a komolyabb mély gyászt tartó hölgyek arcát nem láthatták majdnem egy teljesen éven át a fátylaik miatt.)
Azonban az szinte biztosan kijelenthető textil még a legbrutálisabban kikeményített formájában sem feltétlenül okoz a bőrön sérüléseket okozni (a textil általában papír vagy kartonszerű lesz keményítés után). A kreppet nem is mindig keményítették ki, így még különösebb a feltételezés, hogy a bőrre agresszív textil lett volna (létezett gyapjúkrepp, amivel kapcsolatban kialakulhatott helyi allergiás reakció a gyapjúra allergiásoknál, de ez a jelenség nem lehetett tömeges).
 |
| Teljes gyászruha és fátyol kreppből a 19. század végén. Jól látszik, hogy a fátyolt a fejfedő és a frizura eltartja az arctól. (forrás: MET) |
Tisztázzuk azonban, hogy mi is az a krepp. Sokunknak biztosan a mai krepp ágynemű anyag jut eszébe, azonban a 19. században nem feltétlenül ezt jelentette. A krepp, azaz a francia 'crêpe' elnevezés igazából nem a textil forrásanyagára vonatkozott, hanem a textil előállítási módozatára és az eredeti textil "ropogósságára" (az anyag szerkezete a mai krepp-papíréhoz hasonlított). Az elnevezéshez jellegzetesen a gyászt kapcsolták.
 |
| Fekete gépi szövésű krepp 1900-ból. forrás: V&A Museum |
Az anyag készítésénél a szálakat valamilyen egyéb kémiai hatás vagy hevítés hatására deformálták, ami miatt matt fénye lett az adott textilnek, valamint a textilnek érdekes, háromdimenziós tulajdonságai lettek. Krepp készülhetett selyemből, pamutból, de akár angóragyapjúból is. A kreppeknek az előállítási tulajdonságai is eltérhettek, eltérő szövési eljárásokkal újabb és újabb kreppfajtákat hoztak létre.
 |
| Norwich-krepp pelerin 1890-ből. forrás: agnesashe |
Létezett hihetetlen vékonyságú gézkrepp, speciálisan apró pöttyökkel hímzett változat. A modern kreppet szintetikus szálakból állítják elő.
 |
| Gézkrepp főkötő az 1830-as évekből. forrás: victorianbonnets.com |
A gyászhoz kötődő tipikus 19. századi krepp anyag, az Albert-krepp volt. Viktória királynő hitveséről az 1861-ben elhunyt Albert hercegről kapta a nevét. Ez egy sima szövésű anyagféle, amit selyem- és pamutszálakból gyártottak.
Ha a sebek kialakulását a fekete festék irritáló hatásának tulajdonítják, akkor más egy kicsit a helyzet. Pontosabban annyi, hogy a fátylak nagy része közvetlenül nem érintkezett a bőrrel, így érintkezéses irritáció már csak ezért is kevés eséllyel történhetett.
 |
| Lengyel gyászruha divatképek 1876-ból. A fátyol jól láthatóan, ha 1-2 cm-re is, de eltart az arctól. |
Miért nem érintette a fátyol a bőrt? A fátyolt a viktoriánusok nem közvetlenül fej tetejére tűzve viselték, hanem kalapra, főkötőre volt illesztve, ami eltartotta azt az arctól. Ha mégis közvetlenül a hajra került a kendő, ami azért az öltözködési normáknak kicsit ellent mondott, akkor is eltarthatta a hajkorona, ha a kissé az arc elé lógott, nem közvetlenül az arcba. (Lásd. a fentebbi képeken)
Hiába tartotta úgy a szokás, hogy egy évig kellett a fátyolt az arc előtt viselni a mély gyász jeleként, a gyakorlatban azért sokan nem biztos, hogy ezt minden nappali órájukban tartották, inkább csak azokra az időszakokra vonatkozott, amíg mások, nem közvetlen családtagjaik előtt mutatkoztak az özvegyek.
A fátylak festésénél a 19. században is, hacsak nem valamilyen házilag történő festéssel érték el a feketítést, akkor az irritáló anyagokat az utolsó mosással nagyrészt kimosták a fátyolból, tehát nem nagyon bánthatta az arcot.
A viktoriánus etikettel összeegyeztethetetlen, hogy a síró hölgyek a fátyolba törölték volna az orrukat és a szemüket, és ezáltal esetleg a nyálkahártyán keresztül felszívódhatott volna a kreppből származó bármilyen mérgező anyag.
A mítoszt talán az élteti, hogy voltak olyan esetek, amikor a textilfestés olcsóság miatt baleseteket okozott. Ilyen eseteket emel ki az Art of Dressing Well című könyv (amit a Racked-cikk is forrásul használ). Elrettentő példákat hozza ugyanis arra, hogy azért nem szabad rossz minőségű gyászruhát és fátylat vásárolni és viselni, mert az összefoghatja annyira viselőjét, hogy szappannal is alig lehet lemosni a bőrről, valamint az olcsó, rossz festésű textil viselése mérgezéses eseteket is okozhat.
FULLASZTÓ ÉS VAKÍTÓ ARCFÁTYOL?
A halálos gyászmítosz másik nagy tévhite, szintén az említett cikkekből kiollózva, hogy a több rétegű, vastagabb arcfátyol akár fullasztó helyzeteket is okozhatott a hölgyek számára.
Szerintem erre a kérdésre már 2020 túlélése után egyértelműen tudjuk a választ. Ha az arcra szorosan illeszkedő, FFP2-es arcmaszk sem változtat érdemben egy egészséges ember véroxigénszintjét, akkor egy arctól elálló, sokkal szellősebb textiltől, végképp nem alakul ki "fullasztó helyzet".
Mérgezés ekkor is csak akkor állhatott fent - valószínűleg enyhe formában - ha az adott fátyol nem volt megfelelően kezelve. Ezek az esetek az olcsóbb fátylak viselésekor fordulhattak elő.
Ahogy korábban már felvetettem, maga a gyász pszichológiai folyamat is okozhatott fullasztó érzést, nem kellett ehhez egy mérgező fátyol. A gyász tipikus szomatikus tünetei: "torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet". Ezek a tünetek jellemzően a gyász korai szakaszában lépnek fel, azon idő alatt, amikor a viktoriánus hölgyek a mély gyászt élték meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy korabeli mély gyászolók jellegzetesen ilyen tüneteikkel keresték fel az orvosukat, akiknek a szemében jobb ötlet híján a gyászfátyol vált a bűnössé.
 |
| Mélygyászhoz kötődő viselet az 1860-as évekből. USA (Museum of the City of New York) |
 |
| Erzsébet királyné és császárné Rudolf-trónörökös temetésére gyász maszkot viselt, fátyol helyett. |
Szeretek olvasni a divat történetét. Mindig megtudok valami érdekeset, ha olvasok róla.
VálaszTörlés