Alkalomhoz a ruhát: Gyász
A méltóságteljes nőéletében három megdicsőült állapot létezett: mikor szűzies menyasszonyként oltárhoz vezették, mikor anya lett és mikor a gyász szentségét felvette; ezalatt leginkább az özvegyi gyász értendő, ami a 19. században mérhetetlen szigorral sújtotta a gyászdivat követőit és valóságos mániává nőtte ki magát, minden attribútumával. Mert bizony a vadkapitalista érában a gyászt is kiszervezték a divatnak (a gyászruhákat üzletekből bérelték, mert a babona szerint szerencsétlenséget hozott otthon gyászruhát megtartani, vagy egy temetés pompás mivoltát jelezte az illető társadalmi státusza és mindenki igyekezett rengeteget költeni a külsőségekre, stb.)! A Divat Salon 1889-es októberi számában kellő tisztelettel nyilatkozott a gyász szentségéről és lényegéről:
"A gyászruha nem a gyászoló, hanem egy harmadik személy kedvéért van, akivel a gyászoló érintkezik, hogy a fekete nem a ház, hanem az érintkezés színe és célja válaszfalat vonni a bánat és a tréfa, a fájdalom és az öröm között, megvédeni a gyászolót a világi vígság ellenében. A fekete ruha jelképes kímélet kérés."
Ennek az igen mély és szigorú gyásznak a megteremtésében sokat "segített" Viktória királynő, egy életen áttartó fekete ruha viseletével; illetve Erzsébet királynénk is aki fia öngyilkossága után szintúgy csak feketét öltött fel. Ezek a "gyász ikonok" pedig leszivárogtak, hogy miként illik innentől kezdve viselkedni, mert azelőtt maga a gyász - még az özvegyi sem - volt olyan szigorú és társas életre nézve kirekesztő a gyászolóval. Folytatás, a társasági élet szabályáról gyász idején a Divat Salonból:
"Hogy a gyász minden oly hely és társaság kerülésére kötelez, ahol zavaró hatással lehetne, magától érthető, kár is efölött a szót vesztegetni. Ennél a kérdésnél az egyén érzelmeinek kell a határt az illik és nem illik közt megszabnia."
Ezek a roppant mély és szertartásos 19. századi gyász divatok határozták meg, hogy a gyász lefolyása két időszakra oszlott: mély és félgyászra. Hogy ez idő alatt hova mehetett, milyen közegben élhetett a gyászoló (a tükröket és egyéb fényes felületeket fekete szövettel letakarták), eljárhatott-e társaságba, stb., de legfőként, hogy mit illett viselnie! Ezek a szabályok leginkább a nőket sújtották, hisz ők voltak a család "kirakati bábui" akiknek viselniük és megmutatniuk kellett házuk erkölcsi és vagyoni helyzetét. Természetesen gyász idejére a férfiak is tompa fekete gyapjú öltönyt és ehhez fekete nyakkendőt öltöttek, kalapjukon rövid fekete fátyollal, fekete kesztyűvel és gyászhoz illő zsebkendővel kiegészítve, vagy fekete karszalaggal jelezték gyászukat, ám ők szabadon mozoghattak és nem várták el tőlük, hogy a szigorú gyászt betartsák.
Ahogy a különböző társadalmi osztályok rétegeződtek, úgy ez a gyászdivat is nehezen tudott érvényesülni, minél lejjebb haladunk: máshogy gyászoltak a vidéki parasztok, zsellérek, és máshogy a városi munkások, de például vallás szerint is (a kvékerek egyáltalán nem öltöznek feketébe); és nagyban meghatározta, hogy ki milyen szövethez jutott hozzá (ezért volt olyan fontos, hogy legyen a kelengyében egy fekete alkalmibb ruha, mert bármikor fel lehetett venni hirtelen jött halálesetnél).
Vidéken nagyban befolyásolta a népviselet (bár itt is a fekete dominált) a gyász öltözék voltát, annak szabását és díszítését is, ezek tájegységenként - országonként változhattak. A munkásosztály pedig anyagi szűkössége és körülményeik miatt nem tudtak gyász divatozni, ők többnyire egy fekete karszalaggal jelezték szomorú életszakaszukat (nők is) és öltözékük, kiegészítőik visszafogottságával. Így a szertartásos gyász ismertetése ismét csak a módos középosztálytól felfelé érvényes, és nem általános.
A gyász időtartama
A leghosszabban az özvegyek gyászoltak (főként a nők, férfiaknál lazább volt a szabály és még a gyászév letelte előtt, sőt akár a mély gyász ideje alatt is újra nősülhettek - ha gondozásra szoruló gyerekekkel maradtak asszony nélkül a háztartásban, ezen a téren feléjük megbocsájtóbb volt a társadalom!), röviden a Divat Salon 1889-es októberi számában így fogalmazta meg:
"Az özvegyi gyász (11/2 év) a következőleg beosztható: 6 hónapig csakis tompa, fénytelen gyapjúszövetek, 3 hónapig fekete gyapjúszövet selyem mintázattal, szalaggal, felöltő tompa színű paszományozással, 3 hónap selyemmel és fényes jais ékszerrel, az utolsó hat hónapban félgyász fehér, fekete és szürke színekkel. Szülőkért ugyan ennyi ideig tart a gyász, és hasonló a beosztása is."
Szóval elvesztett házastársért és szülőért másfél évet gyászoltak, egy évig szigorúbban és az utolsó fél évben már "színesben". Nagyszülőkért, testvért fél évig szoktak gyászolni: először mélyen, majd félgyászban; unokatestvért, nagybácsit, nagynénit, stb. közelebbi rokonokat már csak három hónapig, és nem is igazán mélyen. Távoli rokonokat már csak három hétnyi félgyásszal illettek meg, és szintúgy három hét hivatali gyászt viseltek valamely uralkodó ház tagjának az elvesztése esetén (arisztokraták és hivatalnokoknál ez kötelező volt). A katonák, cselédek és inasok pedig fekete karszalagot viseltek ez idő alatt. Érdekes, hogy elvesztett gyermekért nem határoztak meg időt: ebben az esetben mindig a gyászoló szülők érzéseire bízták (a fotózás terjedésével gyakran találkozhatunk post mortem fotókkal, főként újszülöttekről vagy kisgyerekekről, mintegy utolsó képes emlékként a család számára).
A mély gyász
A legszigorúbb és legszertartásosabb közvetlenül a haláleset és temetést követő, úgynevezett mély gyász időszaka volt. Ekkor csak fénytelen fekete gyapjút lehetett viselni, fényes selymet egyáltalán nem, díszítéknek pedig csak a kreppelt felületű, sűrű szövésű angol crépet választhatták, ezt fátyolhoz is. Magyarán: száműztek mindent ami fényes, mindent ami színes a ruhatárból. Idézet a Magyar Bazár 1885-ös októberi számából, amiben a gyászviseletről értekeztek:
"Divatos gyász szövetek az angol szőrkrepp, crépe bison, indiai és angol kázsmér, foulé, szőr etamine és ezen szövetek valamennyi válfaja, szőr guipure és szőrcsipke szövet. A mély gyász csak szőrszövetet enged meg, ennélfogva még a selyem alsóruhát is kizárja, és díszítésül sem tűr meg semmiféle bársony, vagy selyemszövetet. A gyászruhák díszítésére csupán a külön e célra készült angol crepet, vagy más tompa szöveteket választhatjuk. Igen szép dísz a nehéz szőrszalag is. Könnyű öltözetekhez igen divatos az etamine és guipure-laine, mely szépen ékülhet szőrcsipkével. A selyem vagy gyöngy grenadine mély gyászhoz éppen nem való, s csak akkor használható e célra, ha valamely távoli rokonért, vagy udvari gyászt viselünk."
A fent említett szőrszövetek különböző minőségű gyapjúk, az etamine a gobelin vászonra hasonlító laza szövésű nyári ruhaszövet volt, a guipure pedig vastagabb cérnából vert csipke (nem tüll alapú); a guipure-laine ugyan ez gyapjúszálból készítve. 1871-ben pedig szintúgy a Magyar Bazár így írt a gyász témaköréről:
" A nagy gyász első félévében kazsmért, merinót, az úgynevezett Biarritzot, és az ismert Parisiennet hordják, mind megannyi lágy fényű szövet, míg ellenben a hátralévő idő alatt többé-kevésbé hatásos kelmék divatoznak, mint például Orleans, alpakka, mohair, popelin, epingline és grenadin gyapotban, az igen vastag, de mégis könnyű kanavászon, úgyszintén selyem grenadin, florentine, chalis, byzantine, stb. (...) Ha a gyász szigorúan megtartatik, ami még gyakran történik, úgy az első időre semmiféle díszítéket nem választunk, hanem a szoknya egészen sima marad, s ehhez hosszú sált, és crépe vagy Paramatos kalapot, hosszú crépe fátyollal viselünk."
Majd ezután szomorúan jegyzi meg az író, hogy ez a szigorú öltözék "inkább emlékben, mint valóságban létezik", tehát nem volt általános a mély gyász viselése ilyen formában, és felsorol sokkal puhább, olcsóbb, fénytelen szöveteket, az akkori divatosabb szoknyaformát és tunikaelrendezéseket - hiába, a divat nagyúr!
A félgyász
Folytatás a félgyászhoz viselhető szövetekről és színekről az 1871-es Magyar Bazárból:
"Tegyünk egy lépést tovább, vagyis ha a gyász legszigorúbb ideje letelt fekete selyem, sőt viola színű szoknyákkal is találkozunk. (...) Ezenkívül találkozunk acélszürke Valenciassal, és fekete kanavászon alakú grenadinnal. (...) Nem kevésbé kedvelt öltözék a világos szürke tafeta laine fekete csíkokkal."
Félgyászhoz már lehetett fényesebb selymeket is használni, a taffetas lanie gyapjútaft, és a lila árnyalatok használatával már egy kis színt is lehetett bele vinni, emellett a mályva volt még kedvelt, a szürke több árnyalata és a fehér is félgyászhoz - természetesen mindezek fekete díszítéssel, fekete kalappal, kesztyűvel, legyezővel, cipővel és harisnyával kiegészítve, mert máskülönben több szín hozzáadása már nem gyászruhaként jellemezte. A Divat Salon pedig megemlíti, hogy az első, szigorú gyászidő múltával vehettek csíkos, mintázott gyapjúkat is.
Kiegészítők
"A kalapok, melyek magasságukat illetőleg e tekintetben nagyon szerények, s csak ritkán vagy éppen nem kerek alakúak, majd szalmafonat, vagy lószőrből, majd pedig crépeből, vagy csipkéből készülvék, és díszítéküket százszorszép rükerc, vörös berkenye, kalász, halvány szőlő, vagy cseresznye és selyemkelméből készült levél képezi, de toll soha. A nagy gyászra ellenben crépe bodrok, ráncolt szeletek szolgálnak és egyedüli díszíték gyanánt, csakis crépe bogok használtatnak, magától értetődvén, hogy a zománc alakú díszíték kivételével, mely sohase fog lemondani jogáról a csipke, vagy patyolat (gaze) kalapokra nézve."
Majd az 1885-ös cikkében így emlékezett meg a kalapokról:
"A gyászkalaphoz kizárólagosan csak a durva mintás angol krepp, és a tompa mintás selyem-grenadine divatos. Rendesen capote-okat viselnek, mely forma sokféle változataiban ifjú, és éltes nőknek egyaránt jól áll. A kalap szövetéből készül a hátul megerősített fátyol is, melynek szélessége a szöveté (vagy 60-80 cent.), hossza pedig 75 és 150 cent. között változik. A kalapokat tompa gyöngyök, aigrettek, csipke, tompa színű szőlők, vagy pedig mi legelegánsabb, csak rézsutak és csokrok ékítik. (...) A főkötő a személyes ízlésre van bízva, s megjegyzendő, hogy ez utóbbit csak özvegyek viselik."
Az ékszer is komoly megfontolás tárgyát képezte: hogy milyen fajtát, és mennyit illett viselni, hisz ha a hivalkodó, fényes (még ha fekete is) szöveteket kerülték, akkor egyértelmű, hogy ezeknek a felvétele is minimalizálódott. Lássuk e téren a Magyar Bazár 1871-es értekezését:
"Ez alkalommal az ékszerről sem szabad megfeledkeznünk, mely közt a zománc különösen nagy szerepet játszik, azaz a fa mellett, mely szerintünk lágy fénye miatt csakis a nagy gyászhoz illő. A zománcot általában nagy lemezekben hordják; sőt még a fülbevalók, és melltűk (broche) se kicsinyek; a fésűkre szintén igen sok zománcot használunk; a nyakláncokat pedig, melyek rendesen három vagy négy gyöngysorból állnak, nagy lemezkék tartják össze, szóval, ezáltal a gyászt kissé élénkíteni igyekeznek anélkül, hogy ezáltal fogyatkozást okoznának neki. (...) Az onikszkő munkák még gyakoribbak, és gazdagabbak éreny (platina) vagy ezüst betétnél, melyből fülbevalókat és karpereceket, sőt XIII.Lajos korabeli érmeket is készítenek."
Érdekes, hogy 1885-ben már jóval szigorúbban és több tiltással fogalmaztak az alkalmas gyász ékszerekről!
"A gyöngyökre nézve megjegyzendő, hogy a tompa fekete gyöngy mély gyászhoz meg van engedve. A tompa jet általában viselhető e célra, bár a jó társaság az első félévben a melltűn kívül minden más ékszertől tartózkodik."
Egyéb kiegészítőkről pedig így írtak 1885-ben:
"A felöltők, paletók, köpenyek, stb. teljesen a divatot követik, csakhogy tompa szőrszövetekből készülnek.(...) A kesztyűre nézve fekete kecskebőr, dánbőr vagy selyem között válogathatunk."
És a divatos gyászoló hölgy a fehérneműről sem feledkezhetett el! Annak is meg kellett felelnie bizonyos kritériumoknak: míg egyes országokban megengedett volt a teljesen fekete gallér és kézelő viselése, addig másutt fehér maradt fekete szegéllyel vagy hímzéssel, esetleg ezek nélkül. Lássuk először a Magyar Bazár 1871-es idézetét:
"A fehérnemű nem igen nyújt újdonságot a gyász számára. Azonban mindamellett mégis találkozunk crépe gallérokkal, csinos fekete hímzéssel, fekete és színes nyomású patyolat (batiste) gallérokkal, igen csinos kis alakban, sodrány nyakékekkel (colliers de guipure) mely a fűződerekak szegélyezéséhez is alkalmasak, továbbá pedig zsebkendőkkel lilaszín nyomású röpkényekkel (volants)."
Az 1885-ös számában is részletezik, hogy könnyebb gyászhoz, vagy a gyászév második feléhez gyöngy állógallérok és nyakékek, gyöngybetétek és csipkék, valamint zsenília hímzések is a divatos díszítést képezhették a ruhaderekakon. Az évszázad végére fokozódott a "gyász mánia", és az okos kereskedők ezt meglovagolva a fehérneműk közé is igyekeztek a fekete színt bevinni, ahogy erről 1889-ben nem kis megvetéssel és nevetséggel fogalmazott a Divat Salon írója:
"Mikor először hallottunk >gyász ingekről<, >gyász fűzőkről<, a >gyász alsószoknyáról<, egyszóval >gyász fehérneműről< megfoghatatlan volt előttünk, hogy az effélével rögtön nem bánnak el érdeme szerint. Képzeljük csak el ezt a >gyász fehérneműt<. Suhogó fekete selyem fekete csipkével, harisnyák, melyekre szomorú fűz van hímezve, amint egy hamuveder fölé hajlik lecsüggő ágaival! Mutattak még alsószoknyákat félgyászhoz is. (...) A hiúságnak, különc ízlésnek, nyerészkedésnek egy tragikus, az országot, birodalmat megdöbbentő haláleset szolgált alkalmul arra, hogy a fent nevezett különlegességeket forgalomba hozzák."
Ezeket a merev és szigorú szabályokat, amiket évszázadok véstek kőbe, csak az első világháború volt képes megingatni, majd a 20. század folyamán fokozatosan egy letűnt korszak emléke lett - a világméretűvé duzzadó és mélységesen nyomasztó háborúk sorozata nem engedhette meg a régi gyász frivolság követését: alapanyagok váltak elérhetetlenné, illetve a gyászt kötelezően viselő nő (mint a család kirakata) is beállt a hadi gépsorok mellé, sebesültet ápolni, vagy pedig napszámba élelmet termeszteni, de igen gyakran maguk is tevékenyen védték a hazájukat a frontvonalakon. A veszteségek sokasodásával elviselhetetlen lett a szigorú gyász követelménye! A 20. században a gyász már egyéni megítélés és érzés tárgyává vált, az Angliában és Észak-Amerikában szokásos gyász törvényekről pedig a The Delineator 1910-es tavaszi száma emlékezett meg.
Remélem semmi sem maradt érintetlenül a korabeli gyász illemtant illetően, és minden kérdés megválaszolásra került, ami ebben a témakörben is csak felmerülhet! A magyar divatlapokból vett idézetek kutatását ismét csak az OSZK látogatásával tudom ajánlani, mivel online feltöltve még (sajnos) nem érhetőek el, ezek így saját gyűjteményből vannak. A záró részben jóval vidámabb vizekre evezünk: estélyek és bálok fényes világába, és pazar ruhatárába!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése