Fennmaradási torzítás, avagy hova tűntek a régi ruhák?
Belépve egy múzeumba, vagy digitális gyűjtemény fennmaradt öltözék tárhelyére az első amikkel találkozni fogunk a páratlan díszruhák: udvari öltözékek, estélyi és báli ruhák, selyem társasági ruhák, paradicsommadaras kalapok, finoman hímzett blonde vagy chantilly csipkék, puha báránybőr kesztyűk, a legfinomabb napernyők és lábbelik szemkápráztató kollekciója vár minket!
A múltnak ezen kivételes szelete méltán ragadja el a szemlélődőt: micsoda pompa! Micsoda fenségesség! Mennyi drága csecsebecse! Régen mindenki selyemben járt! Holott távolabb se járhatnánk az igazságtól, egy torzított szeletet látunk a múltból, ilyenkor lép életbe a:
Fennmaradási torzítás
De mi is az a fennmaradási, vagy közismertebb nevén túlélési torzítás (mi esetünkben a fennmaradás tárgyszerűbb, mint a túlélés ami élőlényekre, állatokra és emberekre vonatkoztatható, és nem használati tárgyakra)? Nos, ez egy logikai bukfenc amit a túlélőkről vagy fennmaradt tárgyakból levont helytelen következtetés hoz létre. Ebben az esetben gyűjtők, múzeumok és kutatók átsiklanak bizonyos tárgyak felett, hogy kiemeljenek egyeseket amiket értékesebbnek vélnek. Máskor azért nem jutnak el ezen gyűjtőkhöz, kutatókhoz és múzeumokhoz, mert egyszerűen nem élték túl a történelem viharait (természeti csapásokban, tűzesetekben, ember által okozott tragédiák következtében, kidobták, stb.): így a nem létezésük végett nem vizsgálhatóak, vagy kiállíthatóak. Ebben az esetben mindig csak a fennmaradt tárgyak támasztják alá a nézeteinket, vélekedésünket és alakítanak ki torz benyomást.
Lássunk példákat ezekre: ha egy múzeum kurátora átvesz egy adományozótól családi hagyatékot, ami tartalmaz menyasszonyi ruhát szinte új kondícióban, pár selyem társasági ruhát kiállítható állapotban, és egy tucatnyi szétnyűtt vagy hiányos pamut, lenvászon és gyapjú ruhát, vajon mit fog kiállítani? Nyilván a gyűjtemény legszebb darabjait, a menyasszonyi kelengyét, míg a többi elnyűtt ruhát vagy át sem veszik, vagy valahol a raktár mélyén végzik (jobb esetben digitalizáltan feltöltik a fotókat, katalógusba veszik ás úgy nyomon követhetőek maradnak). Itt már történik egy torzítás: a muzeológus önkényesen kiemeli azt a darabot, ami nem reprezentatív a régmúlt életvitel általánosságában (hisz menyasszonyi ruhát egész életünkben egyszer, csupán pár óra erejéig hordunk), szintúgy a pompás selyemruhákat; de a legjobb kiállítási anyagok. Míg a mindennapi ruhák szétnyűttek és nem képviselnek kiállítási értéket. Szintúgy igaz ez bármilyen Sisi kiállításra is, akinek már csak a neve látogatottságot generál!
Másik példa, hogy ezek a régi ruhák fenn se maradnak, mert nem őrzik meg ezeket, mivel nem képviselnek szentimentális értéket. Nekem a szekrényemben mind a mai napig meg van a menyasszonyi ruhám és a vacsorán viselt piros menyecskeruhám. Mondani se kell, hogy egyik se volt rajtam soha többet. De ha jönne egy gyűjtő és ki kéne választanom 5 tárgyat megőrzésre, én is ezeket adnám át elsősorban és utána következve a többi legszebb ruhám (őszintén, ki rakja félre és őrizgeti hagyatéknak a pólóját, farmer nadrágját, stb.-jét?)! Mennyi ruhát dobtam ki eddig az életemben, azért mert, kinőttem, kihíztam, már nem tetszett vagy elhordtam...! Ugyan ez történt régen is: a drága, nagy emocionális vagy családi hagyománnyal bíró darabokat féltve őrizték és tovább adták a leszármazottaiknak. Míg a hétköznapias ruhákat elajándékozták egymás közt, vagy a cselédeknek, így azok idővel eltűntek, mert a munkás osztály hagyatékát ritkán őrizték meg, illetve ők se gondolkoztak túl sokat felettük.
Harmadik példa: egy üzletben a nem kelendő tárgyak maradnak meg, végzik bedobozolva és félre téve a raktárban. Ilyenek például a túl kicsi méretű cipők, kesztyűk és fűzők. Míg a normál méretűeket megvették és elhordták (nem maradtak fenn), addig ezek új állapotukban már reprezentatívak - arra a torz nézetre tekintve, hogy régen mindenki kisebb termetű volt! Vagy például régen a kelengyét egy életre számították és több tucat, ha nem száz darab lepedőt vittek a házasságba az arák. Mégis ki használ el több tucat lepedőt? Senki! Ezek a lepedők aztán ugyanúgy összehajtogatva, sohase használva kerülnek elő a dédik szekrényeiből, ami alapján ismét azt a téves következtetést vonjuk le, hogy régen jobbak, tartósabbak voltak a szövetek, mert lám 100 év múlva is milyen jó állapotban vannak ezek a holmik! Persze, mert nem használták!
Mindegyik esetben fennmaradási torzítás történik, ami minden esetben félrevezető és nem a megfelelő konklúziókat vonja le a felületes szemlélő. És minél több ilyen érintetlen, használatlan és drága tárgy kerül mindig csak bemutatásra, annál inkább gondolkozunk elfogultan a múlttal és életvitellel kapcsolatban.
És ez igaz a fennmaradt iratokra, levelezésekre, naplókra és egyéb sajtó termékekre is: általában véve ezek jómódú (művelt polgár vagy arisztokrata) férfiaktól, kisebb számban nőktől maradtak fenn, de legelenyészőbb az írástudatlan munkásosztály és földművesek (jobbágyok) írott hagyatékai! Nyilván aki nem tudott írni-olvasni az semmilyen nyomot nem tudott hagyni. Náluk csak a korabeli néprajzkutatók és írni tudó polgári rétegek fennmaradt írásos emlékeikből tudunk következtetéseket levonni, illetve ha valamely arisztokrata a jobbágyok életével kapcsolatban tett megjegyzést: többnyire adó befizetés ügyében, házasságkötéskor kelengye és elhalálozáskor hagyatéki eljárások ügyében, amikkel esetleg hozzá fordultak rendezésere. Pörös ügyek rendezésénél is a bírósági akták nyújtanak némi betekintést az életükbe, szokásaikba.
No meg a vidéki élet ábrázolásaiból, nemzeti viseletek bemutatásaiból, ami ismét torz, hisz belengi a pásztor idill rózsaszín köde; illetve egyértelmű, hogyha illusztrációt készítő mester járta a falvakat akkor a jobbágyok és vidéki kispolgárok is azonnal a legszebb "vasárnapi templomba járós" öltözékeikbe vágták magukat. A 19. század második felétől terjedő utcai fotózás már sokkal pontosabb képet fest. Utoljára még ide sorolandó a szájhagyomány útján terjedő történetek is: minden mesélő alakítja, elfelejt részleteket vagy kiszínezi, korrigál és újakat ad hozzá. Így ezek sem a legmegbízhatóbb források.
Tehát a fennmaradási torzítás történhet szándékos kiválasztás hatására, szentimentális hagyatéki rendelkezésből, a hétköznapi tárgyak széthasználtságából, vagy megsemmisüléséből, illetve fennmaradást szolgáló tudás (analfabetizmus) hiányából és szájhagyomány útján terjedő történetek torzulásából is. Gyakran megesik, hogy a kutató egyes elemek kiemelésével, más tárgyak ignorálásával csupán a saját igazát akarja erősíteni, így - sajnos - a legtöbb kutatási eredmény is hibás!
Hova tűntek a régi ruhák?
A kérdésre részben válasz a fennmaradási torzításnál ecsetelt eset: családi és múzeumi gyűjtemények mélyén lapulnak, mint senkit sem érdeklő holmik. De ez mégsem a megfelelő válasz arra, hogy hova tűntek a régi ruhák, hisz akkor minden padlás teli lenne a történelem folyamán legyártott több milliónyi ruha darabbal!
A talány megfejtéséhez értenünk kell a régebbi korok öltözködési kultúráját: a szövetek drágák voltak, a kész ruhák pedig komoly értéket képviseltek! Mindent újra hasznosítottak, nem volt pazarlás és ez ugyan úgy igaz volt minden kis darab ruhaneműre is. A korabeli divatlapok több támpontot is nyújtanak ennek megértéséhez és, hogy milyen szövetet, ruhaneműt aztán hogyan használtak tovább a végletekig...
"Az értékesebb, de már nem divatos szoknyákból rendesen paplant csináltak. [...] A női viseletben minden esetre meg volt az a jó szokás, hogy a divat szeszélye nem fogott rajta oly hamar, mert az értékes régi ruhát, amíg tartott, elhordták az utódok."
Írta a Hölgyek Lapja cikk írója 1881-ben a januári számban, amikor is Magyar főúri élet a múltban címmel báró Radánszky Béla könyvet adott ki, és abból közöltek részleteket. A könyv a 15.-18. századi arisztokrácia dolgaival foglalkozott és innen tudjuk, hogy a sok szép régi ruha egy része bizony-bizony elég alantas módon ágyneműként végezte! Azok a ruhák már sokkal jobban jártak, amiket szakadtra hordtak az utódok.
A bárónak abban igaza is volt, hogy a 19. század előtt a divat malmai viszonylag lassan őröltek és egy divatos ruha 20-30 évig is viselhető maradt, sőt utána is kisebb átalakítással kellett csak pepecselni. Az ipari fejlődéssel, a divatlapok terjedésével és, hogy a meggazdagodó középosztály is bőven kivette a részét a divat szeszélyek majmolásából, illetve az igényükkel, hogy fennsőbb rendűnek látszanak már gyors változásra kényszerítették együttesen a divatipart! Egy ruha fazon egy évtizeden belül akár 2-3-szor is változhatott! Viszont ami nem változott: hogy a szövetek továbbra is értékesek maradtak. Folyamatos átalakítgatás nélkül nem lett volna család aki bírta volna anyagilag követni! Sőt, maguk a nemesek se bírták: adósságaik a legnevesebb divatházak felé folyamatosan csak gyarapodtak.
"A gyorsan és folyton változó divat minden idény beálltával szükségessé teszi a már viselt ruhák átalakítását. Valóban elegáns és amellett nem tékozló hölgyek manapság nem készíttetnek sok ruhát. Rendesen minden idényre egy séta és egy látogató öltözetet csináltatnak, s második ruhának átalakítják a múlt idényről fennmaradtat. [...] Színehagyott selyem ruhák hasonszínű, vagy fekete, vagy pedig krémszín csipkeszövettel huzatnak be. [...] Oly ruhák, melyeknek aljai még átalakíthatók, de derekaik már kopottasak, tricot derekak által egészíttetnek ki."
Írta a Magyar Bazár 1887-es májusi számában a ruhák átalakításáról. Itt már nem csak pár évenkénti átalakításról, hanem szezonális újra díszítésről beszéltek! A gyorsan változó divatszeszély évente új díszítést hozott, és természetesen senki se akart demodenak tűnni, aki csak kissé is elegánsnak vallotta magát! Érdekes azt is megfigyelni, hogy milyen kevés új ruhát vettek vagy készítettek maguknak (szezononként csupán kettőt, tehát egy évben 8 új ruhájuk volt - ma egy havi shopping körúton nem vesznek ennyit az emberek!). A legnagyobb gondot a drága selyem ruhák jelentették, ezeket kidobni vétek volt. Amíg jó volt a színe és textúrája elég volt újra szabni, vagy csak díszítéssel az idény új ízléséhez igazítani. Ha viszont már megfakultak, akkor ezt valamivel palástolni kellett, így csipkeszövetet szabtak rá (a szövegben behuzatásként említették) fedőrétegnek - ami akkor éppen divatos is volt, és a fényes selyem opálos fénnyel és színével áttört a csipke vagy fátyolszövet alól.
"Jól konzervált tavalyi öltözetek nem szorultak átváltoztatásra. Már viseltebbek új díszt nyernek, melyhez gyakran egy már egészen hasznavehetetlen ruha maradványait használhatjuk fel. Ha például egy kosztüm tunikája és zekéje már hasznavehetetlen, úgy annak alja és dereka tán alapul szolgálhatnak egy felsőruhához, melyet elütő aljával kiegészítünk; egy másik esetben az öltözet felső részei, az elkopott alja jól konzervált darabjaiból új ékítést nyernek, s azután szintén más színű aljat."
Gyakorlatias tanácsok voltak az A Divat 1872-es áprilisi számából, hogy hogyan lehetett elkopott, viseltes régebbi ruhákból újakat előállítani kis ötletességgel, és az éppen divatozó eltérő színű szoknyák (aljak) kiegészítésével. Sokat hordott ruhákat pedig új felsőruhával, vagy tunikával fedtek be. Két használhatatlan öltözékből pedig ügyes összepárosítással, egy egészen új ruhát nyertek!
"Még egyszer a tunikára visszajőve megjegyezzük, hogy különösen a kicsit elnyűtt világos selyem ruhákra igen célszerű azoknak alkalmazása, s egy időre még megmenti azokat végső sorsuktól - a megfestéstől."
Lamentált az A Divat cikk írója 1868 márciusi számban a kifakult selyem ruhákról, ám itt még kissé hazudott, a következő évben ugyanis kiderült, hogy a ruhák végső sorsa a bélésnek való felhasználásuk volt. Amíg egy ruha jó állapotban volt számtalan próbálkozással lehetett megmenteni, végül befestéssel és már csak bélésnek való felhasználással.
De nem csak így tudták "eltűntetni" a régi - demode - avitt ruhákat! Ha már felnőtt méretben nem tudtak újat szabni belőle, akkor gyerekruhához vették alapanyagul. Ez az anyagtakarékosság főleg a 19. század elején nyilvánult meg, amikor a háborús termelésre átálló gyárak miatt egy sor szövet tűnt el, illetve a pénz és erőforrások szűkössége kétszer is megfontolásra kényszerítette az embereket, hogy miből mit lehet még gazdaságosan kihozni! A sok mosásban és használatban megpuhult vásznakat pedig újszülött készletéhez ajánlották felhasználásra.
A régi, nem túl értékes ruhák egyéb újrahasznosítási módszerének számított, hogy háztartási portörlőt vagy felmosáshoz rongy foszlányokká tépkedték; illetve a jó nedvszívó képességű szöveteket (moll, gézek, muszlinok, stb.) hadi állapot idején csíkokra szabdalták sebkötözéshez.
A pamut és len ruhaneműket rongykereskedők gyűjtötték be, akik házról házra haladva vették át a már használhatatlan tárgyakat, szemét telepekről pedig a guberálók gyűjtötték össze a kidobottakat, majd papírgyártóknak eladták. A papírgyártás alapját képezte a természetes szálakból szőtt ruhák. A cellulóz korszerű kiválasztása és felhasználása előtt, és az ókori papirusz után, a ruhákból és rongyokból előállított pép létfontosságú alapanyag volt - és olcsó is!
A ruhákat és rongyokat szín szerint szortírozták, apró szeletekre szakították vagy vágták, majd géppel "darálták", ezután kifőzték. Ezután a még mindig sűrű szálakból álló pépet átmosták és ismét egy késekből álló darálóba helyezték, ami az előzőnél is kisebb cafatokra tépte. A több órán át zajló folyamatok végén vegyszerekkel fehérítették a pépet. A fehérítő folyadékban napokig tárolták, aztán kipréselték a folyadékot a pépből. Ekkor már hófehér, félkész állapotban volt a szövet pempő. Ezután több órányi sulykolás várt a pépre, miáltal papír készítéshez tökéletesen felhasználható nem lett.
A ruhából készült papírgyártás csak a 20.század derekán tűnt el véglegesen: az öblítéssel, fehérítéssel járó vegyszeres kezelés nyilvánvalóvá tette a folyamat környezetpusztító hatását (a gyárak gyakran illegálisan és etikátlanul a folyóba engedték le a kipréselt vegyszeres folyadékokat), a ruhák válogatása veszélyeket jelentett az ott dolgozókra (a ruhák bizonytalan származásuk miatt akár fertőzéseket, bolhákat, tetveket is tartalmazhattak, ezzel időnként járványok kitörését okozták a munkások között) és nem utolsó sorban a 20. században egyre nagyobb számban állítottak elő ruhákat szintetikus szövetből, amit nem lehet újra hasznosítani papírként. Illetve a cellulóz alapú papírgyártás is fellendült.
Mindezen újrahasznosítás mellett volt még egy utolsó és szó szerint alantas felhasználása a régi rongyoknak és ruha foszlányoknak: WC papírnak, vagy inkább törlőkendőnek. Mindig elmosolyodok kicsit, amikor régészek arról írnak, hogy régi kastélyok árkaiban, emésztőiben ruha foszlányokra leltek, na hogy kerültek oda, na hogy...? A temetkezésről se felejtkezzünk el, általában a szép ruháikban hantolták el szeretteiket, s ha a körülmények kedvezőek voltak a szövetre nézve konzerválódhattak is!
Remélem találtatok elgondolkoztató, hasznos információkat a fennmaradási torzításról és arról, hogy hogyan szemléljük a régmúlt tárgyait! Amennyiben van bármi egyéb észrevételetek, nyugodtan írjátok ki magatokból!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése