Miért nem viselt mindenki magyaros ruhát a reformkorban?

Amikor a reformkorra gondolunk mindannyiunk szeme előtt a pazar díszmagyar ruhába öltözött hazafi és honleány jelenik meg. De ha vissza tudnánk utazni az időben ezt az álomképet bizony nagyító alatt kéne keresni, hogy ráleljünk. Amit ma általánosnak veszünk, az egyáltalán nem úgy volt akkoriban, csupán egy szűk elit viselte, és ők is különleges alkalmakra. Akkor mégis miért képzeljük azt, hogy mindenki magyaros ruhában járt reggeltől estig? Miért véljük általános viseletnek, amit mindenki elfogadott és hazafias pátosszal emelt a keblére? Március lévén ezeknek a berögzült mítoszoknak a tényfeltárása igazán időszerű.

Miből merített ruha formát a reformkori magyaros öltözék?

Első körben erre a kérdésre kell megfelelően válaszolni, hiszen enélkül  nem tudjuk a helyén kezelni a díszmagyar ruha kialakulását a 19. században. Szóval, honnan merítette a ruha terveit a 19. század elejei szabó, hogy magyaros ruhát hozzon létre? A legkézenfekvőbb válasz az lenne, hogy a népi viseletből. De sajnos nem, a népi viselet elemeit lehetetlenség lett volna átemelni a felsőbb körök, városi középosztály ruhatárába. Egyrészt azért, mert minden tájegységnek külön formavilága volt, nehezen lehetett volna eldönteni, hogy melyikből mit válasszanak, mi számít ténylegesen magyarosnak és mi nem, ha mind az tulajdonképpen. Másrészt a főurak, városi polgárság tisztában volt a népviseletekkel, látták őket nap-mint-nap mind a városba érkező cselédség öltözékében, mind a piacon megjelenő árusok hagyományos viseletében; számukra ez az alantas pórias viselet volt, soha nem fordult volna meg a fejükben ilyen vidékies paraszti gúnyába bújni. Vagyis igen, farsang idején, mikor a romantikus hazai költészet a népköltészetet és a Sobri Jóskák pátoszát felemelte, így a reformkorban ilyen ihletésű betyáros viseletet vettek fel a farsangi bál erejéig. Szegény Petőfi is jól melléfogott ezzel, mikor túlzottan is népies jellegű öltözetet készíttetett magának: az utcán betyárnak gúnyolták, köznevetség tárgyává vált, majd pár hónapnyi viselés után sutba dobta a közízlésnek cseppet sem megfelelő gúnyát.

Valójában, mivel a díszmagyar mindig is úri viseletnek számított, ezért a 15.-17. századi főnemesi viseletekből merítettek hozzá inspirációt. Ehhez az időszakhoz olyan nemes gondolatokat társítottak, mint "jobb és szebb ősi szokások" és a nemzet méltóságának, dicső múlt pillanatainak a felelevenítését. A 18. századi viseleteket éppen azért nem tekintették relevánsnak, mert ebben az időszakban már nagyon hatott a nyugat-európai (sicc!) divat a magyaros díszruhára. Pedig ekkor rendelte el Mária Terézia kötelező udvari viseletté a magyaros ruhát és ezzel tovább fokozta ünnepies mivoltát. Ám ennek a korabeli főúri viseletnek az alapja sem tisztán ősmagyar volt. Nagyban hatott rá a törökökkel való érintkezés, a férfi ruha rengeteg törökös elemet átvett, miközben igyekezett megtartani régi magyaros jellegét; a női ruha pedig sokat merített formájában az itáliai reneszánsz viseletekből. Erdélyben és a felvidéken általános viselet volt ez a kevert magyaros öltözék a nemesség körében, míg Magyarország többi területén csupán az ünnepélyes alkalmakra szorítkozott. 1790-ben II. József, a kalapos király birodalmi politikájára válaszként rövid ideig ismét előtérbe került, mint általános viselet, ám aztán győzött a nyugat és hosszú évtizedekre a szekrény mélyére kerültek a magyaros díszruhák, csupán a megye gyűléseken viselték, ill. az idősebbek akik ragaszkodtak hozzá, de lényegében udvari funkciót töltött be a magyar nemesség tágabb körében is. V. Ferdinánd 1830-as magyar királlyá koronázásakor az egész nemesség a legfényűzőbb magyaros díszruhákban jelent meg, annyira, hogy a külföldi tudósítók csupán az öltözékek páratlan gazdagsága és keleties mivolta után úgy írtak, hogy egy-egy magyar nemes fejedelemnek is beillene.
Nádasdi és fogarasföldi gróf Nádasdy III. Ferenc és felesége Nádasdy Ferencné (szül. gróf Esterházy Anna Julianna) közös portréja 1656-ban készült. A korszak tipikus főúri magyaros viseletét reprezentálják.

Magyar díszruhák átalakulása a korabeli divat igények szerint az osztrák Winener Moden Zeitungból, 1830-as kiadás.


Különbség a női magyaros díszruha és a nyugati udvari öltözék között, szintén a Wiener Moden Zeitungból, 1831-es kiadása (Forrás: Wiener-Moden-Zeitung und Zeitschrift für Kunst schöne Literatur und Theater)


V. Ferdinánd magyar királlyá koronázása 1830-ban.


Egyszerűbb nappali viselésre szánt magyaros ruhák uraknak a Honművész 1835-ös számából (Forrás: Real-J)
Érdemes kiemelni, hogy amikor a korabeli divatképek nyugati típusú ruhát hoztak, akkor az urak arcszőrzete a külföldi divat szerint volt vágva, viszont ha hazai ruháról hoztak divatképeket, akkor azokon az urak szakálla, pajesza, bajsza a magyaros dús arcszőrzet divatnak megfelelően volt mellé rendelve.  


A bálozó hölgyek könnyedén eleget tehettek hazafias érzelmeiknek, elég egy fehér ruha és azon piros-fehér-zöld díszítés vagy virágok; de a jobbján álló európaibb stílusú ruha volt az elterjedtebb a tánctermekben... is... Divatkép az Életképek 1844-es számából (Forrás: Real-J)

"Magyar divat Klaszy Venczel pesti Magyar szabótul a XVII. századból" Széchenyi István és felesége magyaros díszruhában, ahogy a Honderű 1843-ban ábrázolt őket mint példaértékű nemeseket. Ez az a modern magyaros ruha forma ami mind máig érvényben van, ill. a háttérben álló férfié a huszáros típushoz (Forrás: Real-J)

A reformkorban azonban ez a régi viselet már hordhatatlan volt, nem illet a divat megváltozott formáihoz, ezért még a leghonfiasabb lelkületű hazafiak is ellenezték tökéletes utánzását. Csupán ezekből átvett elemeket javasoltak:
- Férfiaknál a feszes, testhez álló nadrágot, közép vagy hosszú szárú csizmát, arany hímes, sujtásos  brokát selyem vagy bársony dolmány, arany paszomány makkos gombolók, nehéz prémes mente, kócsag tollas süveg és kiegészítőnek selyem nyakkendő, díszes öv és táska, kard és sarkantyú.
-Nőknél: kör alakú hosszú szoknya hímzéssel díszítve, ezen csipke vagy hímzett kötény, vagy pedig a kötény körvonalát képező csipke szegély, elöl fűzővel zárt váll, alatta buggyos ujjú fehér ing, nehéz prémes mente, kiegészítőknek párta vagy korona mint fejdísz, drága ékszerek, gyöngyök, arany zsinórozás és paszomány munka az ő öltözékeiken is megjelenhetett.

A régi magyar viselet túl díszes, túl nehéz és anakronisztikus is lett volna a 19. században, ezért (főként a jól fizető megrendelésekért versengő) szabók a korszak ízlésének és az egyszerűségre való törekvésnek megfelelően átalakítgatták. Mivel abban megegyezhettek, hogy a testhez álló nadrág nem mindenkinek áll jól, ezért engedékenyen ajánlották az előnytelen lábú uraknak a divatos, bő szabású panatló viselését is. A drága és nehéz arany hímzéseket, paszományozásokat, stb. pedig egyszerű, könnyedebb, és nem utolsó sorban elegánsabb fekete zsinórozásra cserélték fel. Emellett kevésbé drága és nehéz anyagokat is ajánlottak az elkészítésükhöz. Nőknél a váll is egyszerűbb lett, a modern fűzött derékhoz való ruhák szabása szerint készült és a bélésre dolgozták rá a buggyos ingbetétet, elöl a zsinórozást és az egészt láthatatlan kapcsolattal fedték el. A felkaron szép buggyos ujj ült meg, szalaggal és csipkével díszítve. A harangszoknyával nem akadtak gondok. Mivel a tisztes honleány csak hazai szövetben jelent meg, így az anyagköltsége is mérsékelt maradt. Azonban nagyobb eseményekre, udvari viseletekhez továbbra is megmaradt a luxus kivitelezés, drága szövetek, ékszerek, értékes prémek, stb. 

 Kik viselték a magyaros öltözékeket?

Mint ahogy az előbbi bekezdésben említettem eredendően főúri viselet volt, és mivel udvari öltözéknek az évszázadok folyamán végig megmaradt díszöltözéknek, politikai viseletnek az országgyűléseken felszólaló nemesek körében, így egyértelmű a válasz, hogy az arisztokrácia viselete volt. A reformkorban az olcsóbb hazai szövetek pártolása végett és az egyszerűbb díszítések divatjával történt ugyan elmozdulás, hogy mindennapos használatra alkalmassá tegyék, de így is csak a főúri és felsőbb középosztálybeliek körében nyert elfogadásra. Az alsóbb rétegek, és főleg a vidéki parasztság és nemzetiségek tökéletesen kimaradtak ebből a mozgalomból. Az alsóbb osztályok már csupán azért is, mert tőlük teljesen idegen volt ez a költséges úri divathóbor, mert hát egy díszmagyar nem számított olcsó mindennapi holminak és a drága szőrméket, arany paszományokat, tollakat, stb.-t álmukban sem tudták volna kifizetni, az olcsóbb, hétköznapira szánt változata pedig idegenül hagyta őket; a vidéki parasztságot pedig egy az egyben kihagyták a nemzet egyesítő mozgalmak köréből, a reformkorban nem történ arra való törekvés, hogy a magyaros díszruhát valahogy leegyszerűsítsék a munkás paraszti viseletekhez, vagy hogy abból emeljenek fel hozzá elemeket. A különböző nációk népei pedig vagy meghajoltak a magyarosítás előtt, vagy kizárták őket köreikből.

A magyaros díszruhák, és vele együtt a magyar nyelv, kultúra terjesztését az arisztokrácia tagjaitól várták el, hogy báljaikon magyaros ruhákba öltözzenek, magyar nyelven társalogjanak és magyar táncokat járjanak; és az ő jó példájuk nyomán ezek a szokások lecsorogjanak az alsóbb rétegek felé is. A tehetősebb közép osztály még ha próbálkozott is, tökéletesen elterjeszteni a magyaros öltözetet nem lehetett. Gyakran megesett, hogy a legújabb nyugati divatú ruha fölött magyaros köpenyt, mentét viseltek az utcán a hölgyek, az urak pedig zsinóros zekében jelentek meg tollas süveggel, de ezek is csak említésre méltó kivételek voltak a városi köznapi forgatagból. Már csak azért is, mert még a főúri bálokon is alig-alig jelentek meg honi ruhákban a résztvevők, a társasági nyelv még mindig főként németül folyt és csak pironkodva szólaltak meg magyarul, nem utolsó sorban a divatos keringőket, galoppokat a sarkantyús csizmában nem lehetett úgy táncolni, hogy a hölgyek ruháinak az alját ne szakítsák cafatokra, máskülönben a sarkantyúk csilingelése nem is volt való a fényes báli termekbe. A terjesztésen sokat segített a Védegylet 1844-es megalakulása, de mivel ez a mozgalom úgyszólván kötelezővé tette a honi ipar és viseletek pártolását nem kevés ellenzőre is találtak.
 
 Pártolók és ellenzők; "zekések" vs. "frakkosok"

Míg a női viselet téren a férfi divatlap szerkesztők és tudósítók (fájó, de női író nem volt még ebben a korszakban, így a korabeli hölgyek véleményét, tapasztalatát csak mélyreható kutatómunkával lehetne feltárni levéltárakban, magán levelek böngészésével és naplók végeláthatatlan olvasásával...)  magasztos pátoszokban beszéltek azon honleányokról, kik lemondva a nyugati fényűzésről egy-egy bálon olcsó hazai szövetben, magyaros ruhában jelentek meg; addig egymással cica harcot folytattak a lapok hasábjain, hogy ki mennyire magyar és, hogy ennek miként kéne megmutatkozni az öltözékben. A férfi társadalom két rétegre szakadt:

1.) A frakkosokra, akik követték a nyugati divatot és úgy vélték, hogy szívében kell magyarnak lennie a magyarnak, és nem holmi áll "magyaroskodással", amit a ruhájában fejez csak ki. Hisz járhat az ember a legújabb bécsi vagy párizsi divat szerint is, mert az öltözék nem akadályozza meg abban, hogy a hazát szolgálja. A frakkosok zászlós lapja a Társalkodó volt.
2.) A zekésekre, akik váltig hitték, hogy külsőségeiben is egyesülnie kell a nemzetnek a magyaros ruha égisze alatt, és aki nem magyaros ruhában jár, az már nem is szolgálja rendesen a hazát. A zekések szócsöve a Vahot Imre által szerkesztett Regélő Pesti Divatlap volt.
A "frakkos" és "zekés" elnevezéseket nem én találtam ki, egymást címezték így a korabeli urak szócsatáik közepette. Viszonylag semlegesebb, vagyis ingadozó álláspontokat képeztek a többi korabeli lapok és szerkesztőik, úgy mint az Életképek, Társalkodó, Honművész, Hasznos Mulatságok, Honderű, stb.

Akik pártolták a magyaros ruha mozgalmat általánossá kívánták tenni ezt a divatot, tekintet nélkül arra, hogy ki hogyan tudja megengedni magának, sőt a legfőbb utópiájuk az volt, hogy a világon egyetemleges divat legyen. Ebben a gondolatban támogatta őket az a tudat, hogy nyugaton is keleties vonzata miatt divatos volt a magyaros díszruha, és a nyugati arisztokrácia is rendelt néha egy-egy ilyen darabot. Hogy aztán ezt jól az olvasóik orra alá dörgölve hassanak a lelkiismeretükre, hogy lám, még nyugaton is felkapott divat, akkor itthon miért nem? Más kérdés, hogy ha a világon elterjedt volna a magyar ruha, akkor az már nem számított volna magyarnak... A mozgalmat támadók is ezzel tudtak a legjobban érvelni, hogy a díszruha azért díszruha, mert a legkitűnőbb alkalmakra veszik fel, ha állandóan magyaros ruhában járnának, akkor elvesztette volna ezt a kitüntetett jellegét. A pártolók másrészt úgy vélték, hogy a fejletlen hazai ipart erősíteni, támogatni és serkenteni kell a honi divatcikkek fogyasztásával.

Minden ami nyugatról jött az lenézett, másodrendűvé vált és állandó ostorozás tárgyává, míg minden ami hazánkban készült felértékelődött, még ha minőségben jóval alul maradt az iparosabb nyugati országok termékei mögött. Mert bizony a 19. század elejei magyar ipar nem tudta felvenni a versenyt a francia vagy angol szövőipar termékeivel, sem minőségben, sem mennyiségben. Nem egyszer előfordult, hogy anyaghiány miatt megvették a sima külföldi vásznakat, hogy aztán itthon hazafias mintákat, jelszókat és kékfestőt nyomtassanak rájuk, majd mint honit árusítsák. Ezzel a lapok is tisztában voltak, és az ellenzők egyik fő vita témája volt, hogy hogy tudna magyar termékben járni a magyar, mikor az nem felel meg a kívánalmaknak?!
A támadók, azaz frakkosok, másik problémája a zekésekkel pontosan a zeke mivolta volt. Úgy vélték, hogy ez nem való az elegáns tánctermekbe, mert a zeke az az otthoni és utcai köntös, túl közönséges díszviseletnek. Abban viszont egyet értettek, hogy magyaros táncokat magyaros díszruhában járni a legszebb látvány; de nem kérhették meg a bálozókat, hogy mindenki két váltás ruhával érkezzen, hogy az angol keringőhöz frakkot, majd a palotáshoz díszruhát öltsön!
A divatlapok szerkesztői különféle valós vagy kitalált történetekkel igyekeztek moralizálni hölgy olvasóikat, első sorban azzal, hogy piedesztálra emelték azon nőket, kik a silányabb, de hazai szövetekben, magyaros színezetű vagy magyaros szabású ruhában jelentek meg; másfelől úgy, hogy báli történeteket meséltek, olyan honleányokról, kik kikosarazták frakkos táncpartnereiket, hogy zekésekkel vigadjanak; és nem utolsó sorban, mikor egy-egy magyaros öltözéket ábrázoló divatképet tettek közzé, akkor a következő báli leírásban szorgalmasan tudósították, hogy X-Y hölgy az Ő divatképük után készült ruhában jelent meg, stb. Természetesen ezeknek a történeteknek a valódiságát sem akkor az olvasók, sem mi most nem tudjuk alátámasztani, de valószínűleg inkább csak a lapot népszerűsítő reklámfogások voltak ezen utóbbi próbálkozások.
Azonban nem volt ennyire egyszerű a korabeli divatlap szerkesztők dolga sem, ugyanis női olvasóik leginkább a külföldi divatújdonságokra voltak kíváncsiak, ezért, hogy megőrizzék olvasó táborukat párizsi vagy bécsi divatképeket kellett közölniük; hiába kértek hazai divatképeket, ezeket megrajzoltatni költségesebb és lassabb volt, mint leutánozni a külföldi meglévőt.
Nemzeti divatkép az Életképek 1847-es számából; a legutolsó nyugati divat szerint szabott, de magyaros jelleget őrző ruhában bálozó hölgy ignorálva a háttérben ácsorgó frakkost egy zekésnek szánja a következő táncot (Forrás: Real-J)

Az Országos Védegylet

A vitázók körében olaj volt a tűzre az 1844-ben megalakuló Országos Védegylet. A Védegylet programjául tűzte ki a magyar nyelv használatát, a honi ipar felfejlesztését és természetesen a magyaros díszruha kötelezővé tételét különféle eseményein. Ez a fajta kényszerűség, kötelezőség a támadók szerint többet ártott a mozgalomnak, mint használt.

Míg a '30-as években a báli tudósítók színes forgatagról adtak hírt, ahol a zsidó és a török kereskedő is együtt mulathatott a magyarokkal, addig az 1840-es években kiküldött meghívókon szereplő felhívások, hogy kívánt társasági nyelv és megjelenési forma a magyar, sok résztvevőt távol tartott, ezzel még jobban elmélyítve a különbségeket, elzárva a magyarországi népcsoportokat egymástól. A védegyleti mozgalmat antiliberalizmussal és gazdasági autarchia törekvéssel vádolták. Míg azt hihetnénk, hogy a Védegylet kötelező jellegű munkája sikert sikerre halmozott, addig a korabeli tudósítások sokkal árnyaltabb képet nyújtanak: díszmagyart csupán a védegyleti bálokon viseltek, és akkor sem mindenki, és a munkájuk is 1844-'46 között volt a legkimagaslóbb.

A Védegylet hatása alatt alakult 1 millió pengő forint alaptőkével egy gyáralapító részvénytársaság, melynek alakuló közgyűlésén, 1845. Ápr. 13.-án Deák Ferenc mondott nagy lelkesedést keltő beszédet. Ugyanezen a gyűlésen szavaztak meg 50 ezer forintot egy vegyészeti, 30 ezer forintot egy vasműgyár és 20 ezer forintot egy festőgyár segélyezésére. A Védegylet a hazai ipart a belső fogyasztás, a tudatos vásárlás útján próbálta meg fejleszteni. A kezdeti lendület azonban hamar alábbhagyott. 1846-Aug. 20.-án Kossuth lemondott igazgatói tisztéről, a társaság ettől kezdve csak névleg működött. Hat évi fennállás után a Védegylet megszűnt, miután kiderült hogy címeres kitűzőiket Ausztriában gyártották.

A Védegylet vezetőinek az aláírása az 1846. Június 2.-ai jegyzőkönyvből (Forrás: Wikipédia)


Tehát összegezve zárszóként, hogy miért nem viselt mindenki magyaros ruhát a reformkorban:

  • Díszruhát csupán a legünnepélyesebb alkalmakra vettek fel a nemesek, pl.: királlyá koronázáskor, politikai és országgyűléseken, megyegyűléseken, udvari bálokon, stb.
  • A hagyományos értelemben vett díszruha túl költséges volt ahhoz, hogy elterjedjen az alacsonyabb osztályok körében és ők nem is vettek részt ezeken a kitüntetett eseményeken.
  • A leegyszerűsített magyaros ruha túl pórias hatású volt az olcsó, silány minőségű hazai szövetek miatt, ki ilyet viselt az képletesen "áldozatot" hozott.
  • Kevésbé drága magyaros ruhákat viseltek esküvőn, temetésen, bálokon, védegyleti gyűléseken, stb. de ezeken is ritkán, nem jellemzően és ezeket is csak a tehetősebb polgárok engedhették meg maguknak.
  • A mozgalomból kihagyták hazánk döntő többségét kitevő nemzetiségeket, parasztságot.
  • Kötelezőség és az újságokban zajló viták elbátortalanító, taszító hatással bírtak.
  • A hazai ipar nem volt felkészülve a minőségi és mennyiségi gyártásra a fogyasztás kielégítésére.
  • A legújabb nyugati divat, jó minőségű szövetek még mindig értékesebbnek számítottak.
  • A valódi, vidékies vagy paraszti viselet közgúny tárgyává tette viselőjét, csupán farsangon volt megengedett.

***

Ajánlott olvasmányok, források a témával kapcsolatban:
Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században (kiadta Budapest Főváros Levéltára 2017-ben)
Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten (kiadta Korall 2002-ben) Forrás: Nemzeti divat a reformkori Pesten

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések