La Traviata (1982)

 Franco Zeffirelli 1982-ben dolgozta filmre Verdi 1853-ban bemutatott operáját, ami Alexandre Dumas 1848-ban kiadott, nagy sikerű A kaméliás hölgy c. regénye után készült, amit a való élet ihletett: egy felkapaszkodott félvilági luxus kurtizán esete. A regény és az opera sikerességét jól mutatja, hogy már 1855-ben Temesváron is meg lehetett hazánkban tekinteni az operát, a tévútra került nő életét.

 Nem vagyok filmesztéta, Zeffirelli filmjei méltán híresek a rendező sajátos stílusáról, és a La Traviata ezen feldolgozása is olyan benyomást kelt, mintha a korabeli nagy portré és szalon festők képeit néznénk, csak mozgóban. A látványhoz sokat hozzátesz Piero Tosi jelmeztervező munkássága is, aki megtévesztésig azonos korhű kinézetű ruhákat készített, nem csak a főszereplőnek, hanem még a statisztáknak is! 

 A film egy vizuális korabeli orgia ebben a tekintetben. Minden a helyén van: a frizurák, a kalapok, az ékszerek és egyéb kiegészítők is, a káprázatos öltözékek mellett, amiket a páratlan tervező a tőle megszokott tűpontos érzékkel hozott létre. De maga a díszletek és a megvilágítás is olyan, mintha abban a korban lennénk: a drága kis dísztárgyakkal és csecsebecsékkel túlzsúfolt szobák és asztalok, tükrök és festmények minden falfelületen, nehéz drapériás függönyök az ablakokban és az ajtó keretekben; a sárga gyertyafénybe burkolt sötét éjszakai megvilágítás, ami rengeteg fekete és sötétkék sarkot hagy: minden olyan, mintha ott lennénk az elektromos világítás korszaka előtt egy félhomályos tündérmesében!

A díszvacsora jelenete jobban kivilágosítva, hogy látszódjanak a részletek és a mellékszereplők pazar ruhái is; középen Alfredo, jobbra széles mozdulatokkal Violetta érkezik

 A történet, egyértelműen az 1840-es évek végén játszódik, amikor Franciaország két császárság és köztársaság között vergődött, a párizsi félvilág habzsolta az életet és az élvezeteket, a holnappal nem törődve. De nyilván ismeritek a történetet, ha pedig nem, a megjelölt linkekben utána tudtok olvasni, illetve megnézni magát az operát is, aminek a linkje az írás végén lesz.

 A film főszereplői Violetta szerepében Teresa Stratas, aki a veréb alkatú, kissé beteges tekintetű zsánert kitűnően hozza. Szerelme Alfredo Germont szerepében Placido Domingo játszik. A történet szerint vidéki fiatalembernek kéne lennie, ám ez képernyőn nem jön át, túl úrias és túl "koros" fizimiskájú; ráadásul úgy, hogy az az erős szakáll külföldön annyira nem volt akkora divat az 1840-es években, mint nálunk. Simára borotvált arc, vagy csak egy hetyke bajusz elég lett volna és fiatalította volna az operaénekes arcát. De ez csak a szubjektív véleményem, mostanában úgyis ismét divat a szakáll, szóval még tetszhet is a mai közönségnek e téren.

Rendben, többet nem is szeretnék írni erről, hisz a ruhákért vagyunk itt! Zárszóként tényleg végleg csak annyit: hogyha érdekel benneteket az 1840-es évek divatja és ihletet akartok meríteni (a korabeli festményeken, fotókon és divatképeken kívül), akkor ez a film legyen az első amihez fordultok! Méltán megérdemli a dicséretet és, hogy referenciának legyen felhasználva - ami részben folyamatosan meg is történik, hisz a ruhákat folyamatosan korabeli öltözékeknek nézik és tévesen annak is jelölik. Általában össze szoktam hasonlítani korabeli ruhákkal a filmkosztümöket, de most eltekintek ettől, mert a tökéletességet nem kell bizonygatni!

Violetta (Teresa Stratas)

 Estélyi ruha: Gyöngyszürke selyemruha, pöttyös tüllel bevonva és csillogó gyöngyhímzéssel és gyöngyös rojttal díszítve. Az egész design egyszerű de nagyszerű, a kis átmérőjű krinolin jól jelzi a korszak abroncs-előtti divatját. A színésznő karcsú alakját jól kiemeli a habosan redőzött szoknya és a feszes derék, amit egy csúcsos V alakú vállazó (berthe) díszít. A kristályos gyöngyhímzés eszményien csillog és tündököl a korhű hangulatban gyertyákkal és gyöngéd fénnyel megvilágított szalonban és hálóban.

 Kocsi öltözék: Halvány rózsaszín virág mintás ruha, legyező alakban redőzött derékkal és egyszerű, rétegelt szoknyával. Ami igazán éterivé teszi - a gyöngéd színezete mellett - az a fantasztikus kalap, ami belül virágokkal van díszítve, kívül fülek mellett pedig rózsaszínből fehérbe átmenő tónusú strucctollakkal, illetve pöttyös fehér fátyollal. A tehetős párizsi félvilági nő kontrasztja csak még erősebb, a sötétbe és szerényen öltözött vidéki cselédekhez képest, akik szintúgy említésre méltóak korhű megjelenítés terén.

 Nyaraló ruhák: Alfredoval a boldog napokat egy sor egyszerű csíkos mintás pamutruhában tölti el.

Melyek közül ez utóbbi a kakukktojás, nem igazán tudom hova tenni, hogy az ujja és a nyakrész miért készült kockás anyagból...?

 Fekete báli ruha: Flitteres fekete tüllruha ékszerekkel díszítve, fekete fátyollal és hermelin prémmel kiegészítve. Valóban divat volt ekkor már az úgynevezett "dísz-fekete" estélyi ruha (főleg asszonyoknak), de a fekete fátyol költői túlzás, ami előrevetíti a gyászos véget.

Egyéb kedvenc ruhák

 Mint említettem a mellékszereplők, statiszták ruhái is páratlanul pazarok, amikből most kiemelnék kettőt, ami nekem nagyon tetszett! 

 Flora estélyi ruhája: Egy igazán ízléses és egyszerű ruha piros bársonyból, az egésznek a dísze a dekoltázst környező gazdag fekete zsenília rojt arany grelókkal vegyítve. Mivel az estély spanyol jelmez tematikájú volt, ezért magas kontyfésűvel és fekete csipke kendővel egészítette ki. 

Random statiszta estélyi ruhája: Fehér selyemruha kék csíkokkal, több rétegű fodros szoknyával, és ami nekem nagyon megkapó benne, hogy a vállazót díszítő rojt is kék-fehér sávozású. Az egész nagyon kellemes a szemnek és korhű másolata bármelyik fennmaradt öltözéknek vagy divatképnek.

 A rossz minőségű screen capsekért utólag is elnézést kérek, nem tudok jobbat javasolni, mint hogy nézzétek meg a La Traviatát. És itt kérnék elnézést az uraktól is, de csak a szokásos "unalmas" öltönyök sorakoznak fel, amikben nincs túl sok képzelet ahhoz, hogy külön kiemeljem őket (bocsi).

 Kellemes filmnézést és elmerülést kívánok Nektek egy romantikusabb korszakban!