Források fontossága - Vizuális emlék vagy tárgyi lelet? A korszak megadja a választ!

 Alapvetően mindenki maga dönti el, hogy amikor elkészít egy történelmi ruhát, mennyire köt kompromisszumokat a jelennel. Azt is mindenki maga választja ki, hogy milyen forrásfajtát részesít előnyben: a korabeli képeket, a szöveges tartalmakat vagy éppen bemegy egy múzeumba, és varrásról-varrásra áttanulmányoz egy sírban talált öltözékdarabot.

 Azonban, ha valaki komolyabban utána akar nézni egy-egy korszak öltözködésének, akkor szembe fog kerülni azzal a problémával, hogy minél inkább korábbra szeretne látni a régi emberek öltözeteibe, annál kevésbé talál majd olyan forrásokat, amelyben 100%-ig biztos lesz. ...



 Minden egyes történelmi ruha készítésekor döntenünk kell, hogy hová fordulunk, akkor is, ha a tökéletesen korhű kosztüm előállítása - közhely -, de valójában lehetetlen feladat. Ez a bejegyzés abban nyújt segítséget, hogy a két igen kedvelt forrásfajta - a vizuális információ és konkrét tárgyi lelet - közül, mikor melyiket érdemes választani.

 Vizuális források:

 A történelmi kosztümök vizuális forrásai a legősibbek, amelyek léteznek. Gyakoriságuk szempontjából valószínűleg megelőzik a tárgyi forrásokat. Bizonyos korszakoknál, pl. a 19. század vagy a 20. század érdemesebb a vizuális forrásokat alkalmazni. Más korszakoknál a forráskritika már erősen támadhatja, a vizuális források pontatlanságai miatt.

Példák vizuális a forrásokra és hogy mikortól érdemes alkalmazni őket

- Festmények, rajzok, karcok, szobrok, domborművek, edényeken látható minták, melyeket nem feltétlenül a viselet megörökítése végett készítettek:

Festmények az ókortól a 19. század második feléig

 Talán ez az a vizuális forrásfajta, amit leginkább kikezdhet a forráskritika. Egyik oka ennek, hogy minél inkább visszamegyünk az időben, annál kevésbé ábrázolják részletesen vagy éppen a mai embernek jól értelmezhetően a viseleteket. Hozzátartozik mindehhez a fantázia faktor is. Nem tudhatjuk, hogy ezeken a festményeken, rajzokon mi a túlzás és mi a teljes realitás. A vizuális források sokféle információt adhatnak szociológiai téren, tehát a társadalmi osztályok és foglalkozások ábrázolásáról, de egyben a mitológiáról a korabeli képzeletről is (tehát akár kitalált viseletekről is). Szerencsére az individualista festészet megjelenésével egyre gyakoribbak a realista ábrázolások is, de mindig ott lóg a levegőben az a tény, hogy csak néhány ecsetvonás rátenni valamit a képre, ami sohasem létezett a valóságban.

 Realizmus ide vagy oda, azért az utóbbi két évszázadnál is lehetnek ferdítések. Utóbbiak akár egy 19. század nemesi öltözékeinek megörökítésénél is megjelenhetnek. Például olyan díszítések kerülhetnek egy egyébként "hű másolatnak" tartott festményre, amely sosem voltak ott az adott ruhán. Nem beszélve akár a színek eltéréseiről vagy az adott szépségideálhoz való idealizálásig.

 Mikortól, meddig érdemes alkalmazni? Az ókortól napjainkig nagyon-nagy körültekintéssel, más források összevetésével. Festmények a realistább korszakoknál, művészeknél hasznos viselettörténeti forrásoknak számítanak. pl. Jan Vermeer van Delft zsánerképei.

- Divatlap illusztrációk és ábrák: 

Divatkép illusztrációk 1780-tól 1876-ig

 Nagyjából a 16. század óta létezik ez a forrásfajta, de mivel a divatlapok megjelenése a 18. század végéhez és a 19. század elejéhez köthetők, így az utóbbi két évszázadra visszavetítve érdemes alkalmazni őket. Az illusztrációkhoz sokszor leírás is született, vagy az illusztrációk eleve reklám értékűek voltak. Forráskritika érheti az eltúlzott megörökítési eljárás és a színezés miatti pontatlanságok miatt. Általában a magasabb társadalmi osztályba tartozók számára készítették, így általuk az alacsonyabb rétegek mindennapi viseletei nincsenek dokumentálva. A mindennapi vagy a divatos öltözködésről árnyaltabb képet kapunk annál, mintha csak a tárgyi leleteket ismernénk az adott korszakból. (A korabeli divatképek forrásként alkalmazása nem összekeverendő a már adottnál későbbi korokban készült divattörténeti célzattal készült rajzokkal.)

 Mikortól, meddig érdemes alkalmazni? Kb. 1780-tól 1830-ig, más, akár tárgyi forrásokkal kiegészítve.

- Szabásminta: 

Szabásminta 1895 körül

 Az egyik leghitelesebb vizuális forrásnak tekinthető. A varrógép terjedésével egyre gyakrabban találkozhatunk vele. Forráskritika abban az esetben érheti, ha valaki a szabásmintát tévesen értelmezi. Viszont más vizuális forrásokra támaszkodva egész jól megfejthetők. Ha van a szabásmintához egyéb útmutató, esetleg készült hozzá divatkép is, a szín és anyaghasználatról is információt kaphatunk. Mivel főleg a divatos öltözékekhez készültek szabásminták, amelyeket nem a legszegényebbek engedhettek meg maguknak, ezért társadalmi téren nem enged betekintést a legszegényebb rétegek öltözékeibe. 

 Mikortól érdemes alkalmazni? 1863-tól már biztosan. Ekkor szabadalmaztatta ugyanis Ebenezer Butterick a mai értelemben vett szabásmintakészítést. Nagyjából ebben az időben kezdődött a házi varrás népszerűsége is a varrógépek elterjedése által. Tudni érdemes, hogy száz évvel korábbról is léteznek szabásminták, amelyek igen jól használhatók, s amelyeknek pontosságát más forrásokkal összevetve lehet ellenőrizni. A szabásmintákhoz hasonló nagyon erős vizuális források még a korabeli kézimunkaminták pl.: hímzés-, csipkeverés-, horgolás-, kötésminták.

- Fénykép:

Balra: egy dagerrotípia az 1840 körülről. Jobbra: autokróm, színes kép 1910-ből. 

 Szintén hiteles forrásfajtának tekinthető, mivel lényegében majdnem azt ábrázolja, amit látunk. Az eltérések lehetnek némi térbeli torzítások, illetve a korai fotográfiáknál a színek hiánya. Ezek más forrásokkal kiegészíthetőek. A színek tekintetében megjegyezhető, hogy már a korai dagerrotípiáknál is előfordult utószínezés (sajnos nem tudjuk, hogy ezek mennyiben hasonlítottak az öltözékek eredeti színeire). A viselési szokásokról, az adott öltözék valós állásáról ez az a forrás, ami a leghitelesebben tudósít.

 Érdemes arra figyelni, hogy a fotográfiák mennyire beállítottak és milyen társadalmi osztályba tartozó embereket ábrázolnak. Már David Octavius Hillnél és Robert Adamsonnál is vannak halászokat ábrázoló képek az 1840-es évekből és az 1900-as években is találunk hihetetlen alapossággal beállított. eltúlzott portrékat, magas társadalmi osztályba tartozó emberekről. Léteznek, főleg amerikai és angol foglalkozásokat bemutató dagerrotípia-sorozatok is.

 Az 1890-es évek végétől megszaporodnak az utcán készített fényképek, amelyek főképp a nagyvárosokban élőkről adnak részletesebb képet. Ezekből derül ki az is, hogy a századfordulós, nyugati mintával alkotott középosztálybeli hölgyek, nappali, sétálás közben felvett szoknyája nem ért teljesen földig - mivel mindez nehezítette volna a mozgást - szemben a divatképeken ábrázoltakkal. A fotók tanulmányozása és forrásként alkalmazása szabásmintával, divatillusztrációkkal együtt összevetve nagyon hasznos.

 Mikortól érdemes alkalmazni? Az első embert ábrázoló fényképtől, tehát 1838-tól. Az 1840-es évtizedből a talbotípiákon megörökített öltözékek is sok érdekességet tartogatnak, a dagerrotípiák mellett. Az első divatfényképek az 1860-as évekből származnak. Igazi színes fényképeket pedig már 1900-tól 1930-ig is találhatsz az autokróm technikával köszönhetően, amelyek a viseletek színeiről is árulkodnak!

- Film:

 A fényképhez hasonlóan szintén hiteles forrásfajta, főleg az utóbbi évszázadban. Negatívuma, hogy a korai filmek minősége miatt nehéz kivenni egy-egy öltözéken a részleteket. Szintén hiányoznak a színek, bár az 1920-as évekből már léteznek nem hamis színes filmfelvételek. Plusz információt ad arról is, hogy mozgás közben hogyan is mozog az emberen az adott öltözet. Ez főképp az anyaghasználatról és az alsóruházat rétegeiről nyújthat információt. Már a legelső filmeken is szerepelnek egyszerű gyári munkások, szüfrazsettek, ugyanúgy, mint divatos dámák a lóversenyre igyekezve. Más forrásokkal, főleg szabásmintával, divatképekkel együtt hasznos forrás.

Mikortól érdemes alkalmazni? 1888-tól, az első dokumentált filmfelvétel létezésétől.

Tárgyi források:

Olyan viseleti elemek, kiegészítők, amelyek a régi korszakokból kerültek elő például ásatás során vagy hagyományozás által. A kontrollált kutatás során fölbukkant, jelenleg is létező, jól dokumentált tárgyi leletek az egyik leghitelesebb forrásnak tekinthetőek. Azonban érheti kritika az esetleges töredékesség, kémiai elváltozás vagy emberi tényezők miatt.

 Mivel minden korszakból előfordulhatnak ilyen leletek, nincs a források számára kiemelt alkalmazási időszak.

Az egyre régebbi korokhoz érve viszont a vizuális források száma csökken, így ilyenkor sokszor csak a tárgyi forrásokon alapul a viseletek rekonstrukciója. Előnyük a tárgyi forrásoknak, hogy részleteikben a varrási metódus, szabásminta, de az anyaghasználat - azon belül egyéb kézműves eljárások pl, szövési technika - rekonstruálható (az állapot dönti el, milyen mértékű a rekonstruálhatóság). A következőkben példák jönnek tárgyi forrásoknak, feltüntetve az alkalmazási időszakot.

- Temetkezési helyekről származó viseleti leletek: 

 Azok a tárgyi források sorolandóak ide, melyeket sírokban talált holtakon, holtak mellett eltemetve találtak meg. Az ilyen tárgyi források legtöbbször a halotti viseletek történetéről és nem feltétlenül a mindennapi öltözékekről árulkodnak. Sokszor díszviselet, amelyeket az elhunyt valószínűleg ünnepnapokon viselt, legnagyobb valószínűséggel az eltemetett öltözéke volt. Előfordulhat, hogy az öltözék szakrális jelentőséggel bír vagy, hogy éppen az elhantoláshoz készítették számára. Általában jól dokumentált tárgyi leletek, melyek múzeumok gyűjteményeiben kutathatóak.

Toledói Eleonóra halott öltözéke az 1560-as évek elejéről. (Palazzo Pitti, Firenze)

 A sírhelyekből általában lehet következtetni a viselő társadalmi státuszára, foglalkozására és egyéb pszichológiai tényezőre. A 18. század végétől egyre kevesebb ilyen leletünk van, főképp kegyeleti okokból.

 Meddig érdemes alkalmazni? Pauline Weston Thomas a Fashion-Era.com-on a 16. századig javasolja, de inkább érdemes a 18. század végéig iránymutatásnak venni a holtaktól származó tárgyi leleteket. A későbbi időszakokban azonban a jelentős vizuális forrástöbblet miatt összevetéssel és forráskritikával alkalmazandó. Ennek az oka elsősorban a kegyeleti. Ezen évszázadok viselettörténeti kutatásánál nem elterjedt a holtak megbolygatása.

 Vannak azért példák, amikor múzeumokba kerültek pl. 19. századi eleji holtak ruhái, de ez nagyon ritka. Magyarországon példának hozhatnám a váci múmiák esetét, ahol jelentős öltözetleletek kerültek elő a 18. század közepétől a 19. század elejéig, de ilyen volt a miskolci Avasi Református Templom körüli egyik 20. századi feltárás, amikor szintén előbukkant 19. századi öltözék is a  kriptákból. Utóbbinál a régészeti feltárás a templom felújítása miatt történt meg, a váci múmiák megtalálásához szintén egy felújítás vezetett el. Előfordulhat, hogy találnak még öltözékeket, öltözéktöredékeket egyéb exhumáláskor, de valljuk be, hogy a rengeteg vizuális forrás és egyéb tárgyi lelet jelenléte miatt a 19. és 20. századi viselettörténet esetében érheti forráskritika az eltemetettek ruházatát.

 Az utolsó két évszázadban azért is nem érdemes lebecsülni más forrásokat, mert pontosabbakat is találhatunk a holtak ruháinál. Egy kis gondolkodónak teszem ide az alábbi három képet. Bal oldalon a szicíliai kapucinus katakombákban nyugszik ez a két hölgy, akiket valamikor 1880 körül hantoltak el, erre utal a szoknyák szabásának megoldása. Középen a korból származó nyári sétálóruha, jobbra egy korabeli divatkép.

Balra: a szíciliai kapucínusok kriptájából származó két hölgy, akiket 1880 körül hantolhattak el. Középen egy 1880-as, női, nyári sétálóruha. Jobbra: francia divatillusztráció 1880-ból. 

 Ha elfelejtenénk, hogy mennyi divatkép, szabásminta, fénykép - de még eredetileg hagyományozás útján megmaradt ruha - létezik a korból, és csak a holtak ruházata alapján rekonstruálnánk, számos tévútra mehetnénk. A megmaradt öltözékek állapota meglehetősen katasztrofális. Mivel a holtak bomlása elsőként az alsóruházatot érinti, így a halottakról lefejtett ruharétegből az alsóruházatot igen körülményes lenne rekonstruálni, s nem is kapnánk sok képet a korabeli sziluettről. A legtöbb holtat fekve hantolják el, emiatt hiányzik mindennemű szoknyamerevítés, ami viszont a mindennapi, nyugati polgári viselet része volt. Ebben az esetben egy minimális turnűr hiányzik. A turnűr - korábban abroncs, még korábban a fenékpárna, még korábban a pannier - hiányának több oka is lehet temetéseknél. Az alap ok, hogy eléggé nehezen férne be valaki a koporsóba turnűrrel, abronccsal meg főleg. A pannier vagy az abroncs nagy korszakaiban pedig egészen furcsán festettek volna a női koporsók. A holtak ruházata alapján az eredeti színek talán megjósolhatóak, de itt is lehet tévútra menni, hiszen előfordult, hogy a korban az éjfekete ruhákat is bronzbarnára fakította az idő "vasfoga". A szoknyán kívüli többi ruharész, tehát a blúz is mellékvágányra vihet, ugyanis a szabása az 1860-as évekre utal, ahogy a főkötők szabása is, amelyek akkoriban már avíttnak hatottak. A sírokból nehéz előásni a divatot, s bármelyik halottnál előfordulhatott, hogy nem az aktuális kornak megfelelő trend szerint, hanem csak a társadalmi státuszának megfelelően egy egyszerű ünnepi, helyspecifikus öltözékben hantolták el.

- Halotti szobrokról (effigy) származó viseletek:

 Vannak kivételes leletek, amelyek halottakon vagy halotti szoborképmásokon szerepelnek, és úgy maradtak szakrális okok miatt az utókorra. Ezek az öltözékek viszonylag jó állapotban vannak - mivel nem érték a test bomlási folyamatai, legtöbbször nem hatottak rájuk olyan kémiai és fizikai hatások, mint az eltemetettek ruháit -. Az ilyen ruháknál még az is előfordulhat, hogy egyszer valóban az egykori tulajdonosuk viselte őket. A viselőjük általában valami miatt ismert, híres történelmi személy vagy vagyonos elhunyt. Híres effigy pl. Sarah Hare aggleány képmása, de egy halotti szobor volt a viselője a híres Pisa-i vörös ruhának is.

Sarah Hare képmása Stow Bardolph-ban. Kép: Ian Burt

A Pisa-i vörös ruha  (1560), melyet egy halotti szobron találtak (Palazzo Reale di Pisa - Museum Nazionale)

- Hagyományozás útján megmaradt egyéb viseletek:

 Igen izgalmas tárgyi forrásokról van szó. Előnyük, hogy a legtöbb esetben nem sírokból vagy a föld alól kerültek elő, tehát nem annyira sérültek vagy töredékesek. Akár mindennapi öltözékelemek, kiegészítők is lehetnek, tehát elsősorban nem köthetők a temetési rítushoz. Hátrányuk, hogy legtöbbször egyáltalán nem, hiányosan - vagy köréjük legendákat kitalálva - dokumentáltak. Sajnos az évszázadok, évtizedek alatt előfordulhat, hogy az adott korban próbáltak rajta állagmegóvást vagy restaurációt végezni, rosszabb esetben átalakították őket a későbbi korok divatjának megfelelően (pl. Teleki Blanka pruszlikja). Hagyományozás útján általában előkelőségek dísz- és ünnepi ruhái maradtak fent, amelyeket csak egyszer vettek fel életükben. (pl. Viktória királynő menyasszonyi ruhája, Erzsébet királyné - Sisi - halála napján viselt fekete blúza stb.).

Viktória királynő menyasszonyi ruhája (Kensington Palota, London)

 Legtöbbször az ilyen darabok az utóbbi három évszázadból kerülnek elő (vannak azonban szerencsés kivételek). Legtöbb példányukat kiválóan restaurálják, és gyűjteményekben lehet őket megcsodálni a világ több pontján. (Magyarországon pl. a Magyar Iparművészeti Múzeumban és Magyar Nemzeti Múzeumban. Külföldön érdemes az angliai Bath Divatmúzeumba, a londoni V&A Múzeumban, a New York-i Metropolitan Múzeumba vagy a Kiotói Costume Institute-ba ellátogatni ilyen öltözékekért.)

 Sajnos nem annyira karbantartott "leletekbe" aukciókon, vagy akár az ebay-en vagy a Galéria Savarián is bele lehet futni. Viselésre sokszor alkalmatlan darabokról van szó, mivel anyaguk sérülékeny. Rekonstrukcióhoz azonban egy pontos korszakolás után (amely a 19-20. század esetében szabásminták és vizuális források alapján évtizedre pontosan megadhatók) jó mintául szolgálnak.

 Mettől-meddig érdemes alkalmazni? A legkorábbi időszakoktól kezdve, napjainkig alkalmazandó. Minél korábbra megyünk vissza az időben, annál kevesebb lesz a tárgyak száma. Már a 18-19. század végének öltözékei is jól vizsgálhatók ilyen leletek által. Tudományosan sok ilyen leletet azért ér kritika, mert a hagyományozás visszakövetése sokszor nehézkes. A leletek útja nem feltétlenül a mai pontosságnak megfelelően dokumentált. Így egy-egy darab megismerése jelentős utókutatást igényel. Valamint akár hamisításokra/rosszul rekonstruált darabokra is rábukkannak.

- Anyagminta katalógusok:

 A régi textilkereskedők áruikat már évszázadokkal ezelőtt is mintakönyvekben mutatták meg leendő vevőiknek. Ezek a katalógusok pedig jól megőrizték a régi textileket az utókor számára. Már a 17. századtól fennmaradtak ilyen könyvek. Mivel többnyire zártan, papírlapok között, kikeményített - keményítés hatására nem foszló - mintákat tettek az ilyen könyvekbe. Ezek a darabkák nehezebben öregednek, minta  teljes öltözékek anyagai, így színek, minták tekintetében egyediek és utánozhatatlanok.

Textilmintakönyv 1737-ből (forrás: gallica.bnf.fr)

Mikortól érdemes alkalmazni? A 17. századtól egészen napjainkig. A mintakönyveknél érdemes megvizsgálni, hogy valóban viseletekhez szükséges anyagminták találhatók bennük.

- Divatbabák:

 A divatbabák olyan emberformájú kis szobrok, amelyeknek a célja a viselet ábrázolása az emberhez képest sokkal kisebb méretekben. Eredetükhöz kapcsolódóan több legenda is létezik. Az egyik szerint a Napkirály divatdiktátorként küldözgette az első divatbabákat, királyi udvarokba, hogy így terjessze a saját udvarának stílusát. Más helyen azt olvastam, hogy már I. Ferenc francia király udvarához is köthető ilyen baba. Az első divatbabák úgy tűnik, a francia és a spanyol reneszánsz idején keletkezhettek, valamikor a 16. század környékén.

18. századi divatbaba

 Igazán elterjedté a 19. században váltak, különösen a század közepén. A kezdetben még fából készült babákat hamar felcserélték az igényes porcelán remekek. Az 1860-as évektől gyártott babák célja lényegében a felcseperedő lányok divatérzékének fejlesztése és szórakoztatása volt. A 20. századi divatbabák utódja lényegében Barbie-baba is.

 A divatbabák forrásként való használata eléggé kérdéses, mivel egy baba méretei eléggé eltérőek az emberétől, nem csak méreteikben, hanem a test arányaiban is (túl nagy a fejük a testhez képest, a mellek teljesen laposak stb). A babák sokszor idealizáltak. Főleg a 19. század végi babák öltözékeiknél előfordul az infantilizáció. Ilyen kis méretben sokszor körülményes a teljes alsóruházat megalkotása is. Amiben hasznosak lehetnek az talán az anyaghasználat pontosítása. A divatbabáknál férfiak szinte nem, vagy alig reprezentálódnak. A társadalmi osztályok szerint a magas társadalmi osztályúak öltözékeit örökítik meg.

 Mikortól érdemes alkalmazni? A 18. századtól egészen napjainkig.

Népviselet:

 Az élő múltnak is lehetne nevezni, bár forrásnak való használata nehézkes. Többnyire a kézműves mesterségek titkai, a ruha és öltözeti kiegészítő készítési és díszítési módszerek őrződtek meg általa. Egészen 20. század közepéig alsóbb társadalmi rétegek öltözködését jelenti, mely hely szerint tagolt. A paraszti viseletekben egykori korszakok magasabb társadalmi rangba tartozó embereinek öltözékmintái rögzültek, különösen azoké a korszakoké, ami a helyiekre valamilyen kulturális szempontból hatott.

 Két példát hozok. Az egyik a valenciai viselet, amely nagyon érdekes módon konzerválta, és alakította a 18. századi második felének, európai nemesebb származású női öltözködését. Ezt a viseletet a Fallas nevű ünnepen bárki megcsodálhatja. A valenciaiak minden évben hatalmas - egy hetes - tavaszköszöntő fiesztát rendeznek a tavaszi napéjegyenlőség idején. Valenciában a Fallas alatt a 18. századot is ünneplik, főképp a viselettel. Valencia sokat köszönhet ennek az korszaknak, ugyanis ebben az időszakban élte aranykorát, amiért az itt lakók igen hálásak is.

Valenciai viselet.

 A másik példám a szegedi papucs, ami szintén a 18. század végének úri papucsából "került át" a paraszti viseletbe a 19. század elején. A hagyományos - nem a gagyi műanyagtalpú - szegedi papucs készítői két évszázadon át ugyanazt a hagyományt őrzik, amely a 18. századi európai - főképp francia - papucsdivatból ered.

 Mikortól és hogyan érdemes alkalmazni? A néprajzi források időbeli eloszlásához elengedhetetlen az adott néprajzi tájegység alapos ismerete. Magyarországon sok-sok népviselet merített a 18. és a 19. századi divatból, de sok-sok érdekességre és ősi mintára találhatunk. A viseletekhez, kiegészítőkhöz köthető mesterségek a néprajzban hagyomány útján öröklődtek, és sokat megőriztek a régiek tudásából, ennek a régi tudásnak a kiszűrése viszont már megfelelő előtanulmányokat kíván.

KONKLÚZIÓ

 Ha a 18. század végétől kezdve szeretnénk egy korabeli, nagyban korhű, történelmi ruhát készíteni, akkor bátran használhatjuk a vizuális forrásokat és a hagyományozás útján előkerült öltözékeket, melyeknek java része a múzeumokban megtekinthető. A sírokból, sírszobrokról előkerült leleteknél, ne felejtsük el az emberi tényezőt, a fizikai, kémiai romlást és a szakrális funkciót, valamint, hogy sokszor ezek az adott ember legjobb ruhái vagy éppen díszruhák lehettek, tehát nem a mindennapokon viselték őket.

 A 19. század közepétől bátran alkalmazhatók a fényképek és a szabásminták! A 20. század elejének nyugati, divatját és többféle társadalmi osztályba tartozó embereit már filmek is rögzítik.

 A 18. század közepétől visszafelé az időben egyre pontatlanabbá válnak a vizuális források, és egyre inkább csak a meglévő tárgyi leletekre lehet hagyatkozni. Minél hátrább megyünk az időben, annál inkább csak a sírok feltárása során talált tárgyi források hasznosíthatók.

 (Az írásos forrásokról egy másik bejegyzésben lesz szó.)

Felhasznált irodalom:

Pauline Weston Thomas: Costume Sources of Information Fashion History  fashion-era.com

Lee Hae-young and Elaine Pedersen, Use of Photographs as Data Sources for Costume Research, Journal of Fashion Business. Vol. 5. No. 5. P. 27-35. (2001)


AJÁNLOTT IRODALOM:


Peter McNeil, Fashion: Critical and Primary Sources I-IV., Berg Publishers, 2010.

Cynthia R. Jasper, Visual Resources and the Analysis of Historic Costume, Visual Resources, Volume 5, Issue 4, 1989.

Anthony Brundage: Going to The Sources, A Guide to Historical Research and Writing. John Wiley & Sons, 2018.

Stephen Gapps, Mobile monuments: A view of historical reenactment and authenticity from inside the costume cupboard of history. Rethinking History, The Journal of Theory and Practice, Issue 3, 2009/08/20.

Emilie E.S. Gordenker: Is the History of Dress Marginal? Some Thoughts on Costume in Seventeenth-Century Painting, Fashion Theory, 1999, Issue 2.