Alkalomhoz a ruhát: Menyasszonyi öltözékek
Menyasszonynak lenni az egyik legmegdicsőültebb állapot volt az előző évszázadokban, és nem véletlenül: a fiatal leány vagy nő ezzel vált ténylegesen nagykorúvá, és ha önállóvá nem is lett teljesen (hisz férje "gyámsága" alatt állt), de egy bizonyos fokú önállóságra tehetett szert a saját háztartásának vezetésével, és méltóságra nőként, és anyaként. Egy korabeli nő életében ez volt az aranykeretes dísznap: ezt nem becsülhetjük le, és nem vitathatjuk el tőlük, mutogatva a patriarchális rendszer torzításaira; hisz minden boldogtalan házasságra azért jutott bőven boldog is, és csak abban az esetben vethetnénk rájuk követ, ha ma minden házasság happy endes kilovaglás lenne a naplementébe.
Éppen ezen esemény életfordító szertartásossága végett a lányos szülők már fiatal koruk óta gyűjtötték és/vagy készítették el a kelengyét (stafírungot), és kuporgatták össze a hozomány összegét - egy fiatal nő helyzetét az új család ügyeinek a rendezésében, beleszólásába a dolgaik intézésébe nagyban meghatározta, hogy mit vitt a házhoz. Minél fényesebb volt a kelengye, minél több a hozomány, annál nagyobb hangja lehetett, és nem lehetett csak úgy semmibe venni.
A kelengye részét képezte maga a menyasszonyi ruha, a finom alsóruhák és menyasszonyi fűző, amiket a nagy napon viselt. Ezek mellett több tucat nappali- vagy női ing, nappali- vagy női nadrág, alsószoknyák, alsóderekak, különféle fűzők, öltözékek minden alkalomra (12-15 darab váltás öltözék), ezekhez felöltők, kiegészítők (legyezők, cipők, harisnyák, kesztyűk, zsebkendők, stb.) és persze kalapok is.
"Nehogy új méltóságát kockáztassa, az ifjú asszony félrerakta kerek kalapjait, melyek viselése megrabolhatná őt az oly kellemesen hangzó >nagyságos asszonyom< címtől, és igyekezett legalábbis három csuklyás kalappal ellátni magát."
Írta a Divat Salon 1889-es menyasszonyi különszámában, hogy mik voltak a méltóságteljes férjezett nők legfőbb ismertető jelei. Mindemellett a lányos családnak kellett gondoskodnia a háztartás apró-cseprő felszereléseiről is, amivel a vitrineket és konyhaszekrényeket töltötték fel, illetve a cselédeknek való ágyneműkről és törölközőkről. Egy-egy esküvőt komoly logisztika előzött meg, hisz lényegében egy életre szóló készletet kellett előállítaniuk.
A 19. század végén vált általánossá az az eljárás, hogy a hozománynak csak a felét adták oda az esküvő napján, majd egy évvel később a másik felét: mindezt a gyorsan változó divat miatt, hogy az ifjú asszony új ruhákat szerezhessen be (már ha túlélte első gyermeke szülését), vagy például azért, hogy a nyáron házasodó arának csak a nyári-őszi ruhákat szerezzék be, a télen házasodónak a téli-tavaszit, majd egy év múlva megveszik a többit. Ezen logika mentén az eleinte irgalmatlan mennyiségű alsónemű is lefeleződött, hogy később szerezzék be azokat is. No, de ennyit a kelengyéről és hozományról, minden asszonyi méltóságról; térjünk át a menyasszonyi öltözék szabályaira!
Az ősi menyasszonyi ruha
Ma már úgy tűnik, mintha a fehér örök érvényű menyasszonyi viselet lenne, holott ezt a trendet Viktória királynő terjesztette el, 1840-ben, mikor nőül ment Albert herceghez. Még annál is ősibb időkben a menyasszonyi ruha családi befektetésnek számított és egy párját ritkító díszruha volt, amit a dicső menyasszony még évekig viselhetett - természetesen minden család, minden társadalmi osztály a saját vagyoni állása szerint. Egyértelmű, hogy mindig az arisztokratáké, majd a gazdag kereskedőké volt a legfényesebb.
Ókori időkben a legkedveltebb színek ehhez a vörös és a lila voltak az európai kultúrkörben. A középkorban egyre több luxus szövet vált elérhetővé, és gyakran igen gazdag színű ruhákat választottak a piruló arák: bársony és selyem lett a divatos, amiket gyakran értékes prémmel is díszítettek, színek közül a kék vált a legkedveltebbé, mert tisztaságot (szűziességet), bizalmat és folytonosságot jelképez. Alacsonyabb rendű leányok len, vagy gyapjú ruhát választottak.
A Reneszánsz idején az arisztokrácia divatja már egyre szignifikánsabban szivárgott le, a vagyonosodó kereskedői/polgári rétegekhez. Az esküvők egyre fényesebb események lettek, ahogy a menyasszonyi öltözék is ékszerektől egyre inkább megrakottá vált. Meghatározó szempont lett, hogy a drága selymeket pazarló mennyiségben használják, így általánossá vált az uszály, a kék színről a vörösre, bordóra terelődött a hangsúly. A szegényebb rétegek asszonyai a "vasárnapi templomba járósban" mentek férjhez, vagy egy szebb ruhában.
A Rokokó idején az ezüst színű szövet vált kedvelté, hisz ez volt a legdrágább: ekkoriban még nem tudták ezüstre festeni az anyagot, így szálvékonyságúra kihúzott ezüst szálakkal szőtték egybe a selymet. A legpompásabb főúri esküvői ruhák így mind egyre ezen ezüst szövetből, ezüst csipkével, gyöngyökkel díszítve kerültek ki. Az alsóbb osztályok hölgyei továbbra is a selymek és bársonyok fajtáiból válogathattak, a legalacsonyabban lévők pedig a szokásos,ünnepélyesebb len vagy gyapjúból. Ők továbbra is a színeseket részesítették előnyben. A ruha szabása, természetesen, mindig a legutóbbi divat szerint készült.
A modern menyasszonyi ruha
Mint már említettem a 19. században Viktória királynő honosította meg a szűzies fehér ruhát, aminek a sikere azóta is töretlen, habár régen is és ma is lehetett színest választani, ha valaki úgy óhajtotta (elefántcsont és a világos krémszín divatozott a hófehér mellett); a korábbi évszázadokkal szemben elvetették a túl rikító színeket (vörös, zöld, stb.) és a finom fehér mellett már csak a halvány, világos vagy visszafogott árnyalatokat tűrték meg. De egy eszményi menyasszonyi ruhának nem csak színben kellett kiválónak lennie, mint ahogy írja a Budapesti Bazár is az 1879-es májusi számában:
"Nem csupán a menyasszonyi öltözék bája, hanem annak lényege igényli a legnagyobb egyszerűséget! Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egyszerű perkál ruha volna a legalkalmasabb az oltár elé lépéshez, sőt ellenkezőleg, a menyasszonyi ruha lehetőleg szép legyen, de eszményi szépségű és épp azért nélkülöznie kell minden csecsebecsét, cicomát; egyszerű és méltóságteljes."
Persze nem csak a szabása határozta meg a menyasszonyi ruhát (azt mondani se kell, hogy a templomba viselt derék mindig nyakig zárt volt, hosszú ujjakkal, majd a vacsorához egy kivágott derékra cserélték; illetve a szoknya hossza is mindig a divat szerint változott, a 19.század elején már egészen rövid lett), hanem az ara kora is; illetve, hogy hányadszorra ment férjhez. Nem volt mindegy, hogy az éppen serdülő leány, vagy kicsit idősebb fiatal hölgy milyen kelmét választott! Folytatás a Budapesti Bazárból:
"A fiatal menyasszony számára a fehér moll ruhát mi sem múlja felül, de az elkészítés módjának le kell mondania minden olyan díszítékről, mely a köznapias báli vagy hangverseny öltözékre emlékeztethet. A moll ruhához múlhatatlanul az övderéknak adandó az elsőség, az egészen díszítetlen vagy csupán az alsó szélen egy teljes bodorral ékített szoknyaránc, dúsan és hosszú uszállyal kell lehullania több lenge szoknya, vagy pedig fehér selyem alsóruha fölé, melynek gyöngéd, de a könnyű felső kelmén mégis áttörő fénye egészen opálszerű ragyogást kölcsönöz."
Nos ez lett volna az egészen fiatal lányok szűziesen szerény menyasszonyi ruhája: moll szövet, övvel összefogott derékkal, mindez selyem alsóruha fölött, ami sejtelmesen megcsillant. Idősebb hajadonok már szebb selymek és lágy szőrszövetek közül is válogathattak, vagy vegyíthették is egy ruhához ezeket - megérte halogatni az esküvőt! Folytatása a fenti cikknek:
"A fiatalság első virágának elvirulása után sohase kellene moll ruhát választani, ha a selymet drágállják, van ehelyett a szép fehér kelmék egész sorozata, melynek redőzete mit se enged a selyemnek ; első helyen állnak a lágy kázsmér, chaly és foulard des Indes, a sultane és alpakka már a lágy szövetek mögött állnak. Ha selyem legyen, tehát a legszebb és legjobb kelme éppen jó; a legnehezebb faille, a leglágyabb selyem atlasz, a dús, drága hímes kelmék."
"Mai cikkünk nem csupán a szűzies menyasszonyoknak szól, kik hófehérbe öltözve első szerelmi boldogságuk érzetében állnak oltár elé, hanem asszonyoknak is, kik második házasságra lépnek. Ismételjük, hogy a menyasszony ha leány csaknem kizárólag fehérbe öltözik, ellenben asszonyok tetszés szerint fehér vagy színes ruhát választhatnak. Mégpedig fiatal özvegyek rendesen a sárgás-fehért vagy krémszínt választják, míg érettebb korúak valami semleges világos színárnyalatot helyeznek a fehér elébe. Még az is megjegyzendő, hogy a leány menyasszonyi ruhája bizonyos ideális ízlésben rendeztetik el, míg az asszony menyasszonyi öltözete alig különbözik az elegáns társas öltözettől. Feketében természetesen nem való esküdni, a rikító színek sem elegánsak ez alkalomra. Legfinomabbak e célra a barackszín, halvány heliotróp, világos szürke, stb."
"Érettebb korban a halvány, szép szürke szín érdemli meg az elsőbbséget, ha ugyan a szokás nem rendeli menyasszonyi öltözékül a fekete ruhát."
"Az uszályt aránylag hosszabbra készítik, mégpedig 250-275 centiméternyi hosszúságig, míg faille és taffetasból 160-200 centiméterig mennek. Ez utóbbiak szerint készülnek a crépe lissé ruhák is."
Írta az A Divat 1871-es augusztusi számában, a menyasszonyi ruhadivatról; a leghosszabb uszályokat moiréből, szaténból, selyem bársonyokból készítették, majd ezeknél rövidebbek lettek az idézetben említett három kelméből készültek. De aki nem szeretett volna mellényúlni, az megfogadhatta a Hölgyek Lapja 1881 szeptemberébe adott praktikus tanácsát, mely szerint elég volt a szoknya elöli hosszának (azaz deréktól földig) a kétszeresét venni. Amennyiben a szoknya volt uszályosan szabva, akkor annak az alapbőségének 5 méternek kellett lennie, az A Divat 1876-os menyasszonyi különszáma szerint! A fátylakra vonatkozóan nem kevésbé szigorú szabályok vonatkoztak, mint ahogy ezt a Magyar Bazár ecsetelte 1887-es májusi számában:
"A leány és özvegy menyasszony fátyla között nagy a különbség. Míg a hajadon egy 330-350 centiméter hosszú, 270-290 cm széles sima illusion fátyolba burkolózik, az asszony hímzett selyemtüll, vagy pedig pompás csipkefátyolt választ, mely sál alakú és 3-4 méter hosszú, 70-100 cm széles."
És ha nyugodtan hátradőlnénk, hogy végre vége a szabályok áradatának, akkor fel kell ocsúdnunk, hogy nem igen. Minden kiegészítőnek kőbe vésett rendszere volt, még a virágokra nézve is; folytatás a Magyar Bazárból:
"A menyasszonyi koszorú a leányoknál még mindig myrtus vagy narancsvirágból van fonva, az asszonyok más fehér virágokat: mint gardeniákat, tubarózsákat, stb. választanak pár narancsvirággal vegyest."
Kis virág csokrokat lehetett vegyíteni a ruhán díszítésnek is, ám füzérként már nem tartották elegánsnak. Kesztyűnek a szép fehér selyem vagy bőr volt előírásos, csipkés fehér zsebkendő, finom selyem harisnya és fehér szatén topán zárta a menyasszonyi szettet, valami divatos csat vagy egyéb díszítéssel; ékszernek pedig csak egy érmével díszített nyaklánc volt megengedett. A menyasszonyok legszebb ékét: a virágcsokrot, így méltatta a Budapesti Bazár 1879-es tudósításában, sziklaszilárd meggyőződéssel, hogy kinek mit illik-nem illik:
"Hazánkban a mirtusz koszorú elvitázhatatlan díszét képezi a menyasszonynak, s e tekintetben nem követjük a franciákat és angolokat, kik a narancsvirágokat emelték trónra, de ezek mellett egyéb fehér virágokat is használnak. Ősmagyar szokásunk a mirtuszt szentnek tartja és csupán a szűznek van joga hozzá, hogy egyszer hordja életében vagy halála után. A fiatal nőt, ki másodszor lép oltár elé, többé nem illeti meg a mirtusz, s csakis narancsvirágok vagy vörhenyes fehér rózsák közt választhat, sőt, itt-ott a szokás még a fátyolt sem engedi meg."
Nyoszolyólány és lakodalmas ruhák
Ennyi elég is a divatos menyasszonyi ruhákról, lássuk mit öltöttek fel az egyéb résztvevő hölgyek, nevezetesen az iruló-piruló arát az oltárhoz kísérő nyoszolyólányok és vendégek. Az A Divat 1871-es számában röviden még csak elegánsabb estélyi öltözékként jellemezte a koszorúslány ruhákat, a Budapesti Bazár 1878-as szeptemberi számában pedig az ünnepély fenséges voltát méltatta, azzal, hogy leírta ilyenkor a legszebb és "legalkalmasabb" ruhákat szedik elő, a családi ékszereket és drága csipkéket (itt minden bizonnyal a finom selyem blond csipkére gondoltak). A Magyar Bazár pedig 1885 novemberében így részletezte ezen alkalmi ruhákat:
"Még néhány szót a koszorúslányok és lakodalomban résztvevő asszonyok öltözeteiről. A fiatal leányok öltözetei uszály nélkül, lenge, egyszínű csíkozott vagy mintázott fantasie szövetekből készülnek selyem alsóruhával. (...) Fiatal és éltesebb asszonyok, kik lakodalmon megjelennek, díszes társas öltözetet viselnek. (...) Még megjegyzendő, hogy asszonyok lakodalmon az öltözet színében készült, igen apró magas capote kalapokat hordanak, mely rendesen az ízlés remekművei. E kalapot természetesen csak a templomban viselik és az esküvőt követő reggeli, ebéd vagy estély előtt levetik."
A cikk szerint asszonyok lakodalmas öltözeteinek a legszebbek a moiré, bengaline, faille francaise és egy úgynevezett Viktória szövetek voltak; emellett csíkos vagy áttört szaténokat, sima vagy préselt mintájú bársonyokat, gyönggyel hímzett szaténokat, selyem plüsst ajánlottak, természetesen ezeket az akkori divat szerint kombinálni is lehetett. Az igazán előrelátó nők pedig lecsatolható uszályt is készítettek az ünnepélyes társasági ruhához! Leányok pedig minden mást viselhettek, ami ezeknél könnyebbek voltak, például: tarlatán, kreppek, moll és tüllök, voile, stb. 1879-es számában a Budapesti Bazár pedig a tőle megszokott szigorúsággal ecsetelte ezt a témát is:
"A nyoszolyóleányok lehetnek tarkák és lengék, mint a virágok és lepkék, ha ugyan nem kívánják követni azt a szép szokást, hogy mindnyájan fehérben jelenjenek meg, de csak úgy, ha mindegyik más színű díszítéket választ. (...) A lakodalmi öltözék az idősebb hölgyekre nézve is a legpompásabbat foglalja magában, mint a helyzet és körülmény megenged, ilyenkor aztán előszedik a gondosan őrzött családi kincseket, minők a régi csipkék és ékszerek; ez mindenhol úgy van, de bátran állíthatjuk, hogy e tekintetben Európa szerte senki se versenyezhet a Királyhágón túli hölgyeinkkel."
Alternatív menyasszonyi ruhák
Minden fennkölt pátosz ellenére mit viselhetett egy olyan nő, akit "a helyzete és körülményei" elég szűken fogtak? Mert lássuk be, minden jóindulatunk ellenére a fenti leírások csak a jómódban élő középosztálytól felfelé tudtak érvényesülni! Sok arának le kellett mondania a szűzies fehér selyemruháról, és helyette az úgynevezett útiruhában vagy szebb, színes társasági ruhában esküdtek. Erről így írt a Magyar Bazár 1888-as szeptemberi számában:
"Azon esetre, ha a menyasszony útiruhában esküszik világosabb szürke vagy drapp színű, egyszerű angol szabású ruhát ajánlanak, kis mirtusz csokorral a mellen."
Persze ennek a ruhának is a legutolsó divat szerint kellett készülnie. A 19. században Európa szerte elterjedté vált az a szokás, hogy a vidéki, főleg paraszt származásúak a hagyományos népviseletükben esküdtek. Ez a ruha nem csak országonként, hanem országon belül is, tájegységenként eltérő volt. A divat parancsa viszont ebben a tekintetben is a legnagyobb díszességet, ünnepélyességet követelte meg, gyakran a menyasszonyi népviselet szolgált később ünnepi vagy "vasárnapi templomba járós" öltözéknek, és az ara kelengyéjének kitüntetett darabjává vált.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése