Alkalomhoz a ruhát: Délutáni öltözékek (házi, séta, látogató, kocsikázó, tea és turf)

   Miután a reggel és a délelőtt a csendes felkészülés időszaka volt a délutáni nyüzsgésre, így a többféle alkalom többféle öltözéket követelt: más ruhát vett fel a szalonhölgy aki vendéget fogadott, mást a hozzá érkező, más ruhában ment kikocsikázni vagy promenádozni a divatos köztereken, parkokban. Ezeket a délelőttinél sokkal választékosabb ruhákat összefoglaló néven délutáni öltözékeknek hívjuk, célszerűség szerint a mostani bejegyzésben ezeket mutatom be Nektek, tágítva divattörténeti ismereteinket!

August Foulhause: Vasárnap délután, 1874 körüli

"Egy hölgynek az öltözéke oly fontos, hogy mint az illemtan részeként, az első helyet érdemli. Más szavakkal élve, ugyanúgy van a viseleteknek illemtana, mint a szokásoknak. Egy bizonyos ruhát egy bizonyos időben viselünk, és bizonyos módokon; az egyik otthoni délelőtthöz illik, egy másik a promenádhoz, és a következő az esti összejövetelhez; és aki másként öltözködik művelt társaságban, őt könnyen neveletlennek gondolják."

  A Peterson's Magazine 1878-as divat etikett beszámolójában elég gyorsan és komolyan leszögezik ezt a tényt! Szerencsére tovább is részletezik olvasói kiokítására - ha még nem tudták volna -, hogy milyen öltözékeket is takarnak ezek a különböző események, aminek illemtudóan meg kellett felelniük egy bizonyos szint felett. Lássuk is akkor mi is!

Délutáni házi ruha

"Nagyobb városokban, ahol a látogatások egytől négy óráig általánosak, a délelőtti ruha mit már leírtunk, már nem illő egy óra után: vagyis, ha az illető hölgy bárki mással tartózkodik otthon, mint a bizalmas barátai. Ekkor egy féluszályos ruha viseltetik selyemből, kasmírból, vagy bármely más előnyösebb szövetből. Télen a színe egészen sötét közönséges alkalmakra; de gazdagabb árnyalatú is lehet. Egyszerű vászon gallér és kézelők, kis csipke vagy hímzett szegéllyel; medál bársony szalagon a nyakat környezve; élénk vagy világos színű szalagból csokor; szalagcsokor a hajban, alkalomhoz illően viselhető a ruhával; csinosan elrendezett haj és jól illeszkedő cipők. Amennyiben a nyak is finom, akkor egy kivágott ruha, egyszerű fodorral is megengedett. Egy ilyen öltözék alkalmas egész napra otthon."

Albert Ludovici: A hímzőlecke, 1876

Elfogadási öltözékek

"Jóval szertartásosabb alkalmakra, úgy mint a fogadás, vagy előírásszerű házi ruha világosabb árnyalású legyen, élénkebb színekből, és sokkal díszesebb kiállítású. Egészen helyénvaló, hogy a szoknyán és derékon több ékítés legyen; és a haj mutatósabban elrendezve. Egy kis művirág csokrot lehet tűzni a kebelhez, vagy az övre."

James Tissot: A lila akác csokor, 1875

  Mindkét fenti idézet az 1878-as Peterson's Magazineből való, és ezekből jól kiválik, hogy a házi ruhánál kissé csinosabbnak és ékesebbnek kellett lennie annak az öltözéknek, amit a nem bizalmas baráti vagy családi látogatók fogadására szántak. Ám ez nem jelentette azt, hogy a vendéget fogadó hölgynek feltétlenül tetőtől-talpig át kellett volna öltöznie: néha elég volt egy kis kiegészítővel feldobni az egyszerű házi ruhát, hogy szalonképes legyen; ez leginkább az 1880-as évekre volt jellemző - amikor a teljesen dísztelen angol ruhák jöttek a divatba -, hogy díszes kis tűkkel egy csipke vagy selyem, szalagdíszes fichut vagy mellbetétet a derékhoz tűztek.

Délutáni sétaruhák

"Az utcai ruha, vagy a poros és sáros vidéki útra valót mindig olyan aljjal kell készíteni, ami kissé a föld fölé esik. Ez az érzékeny divat csak lassan nyer pártolást, bár sokan igen kelletlenül mellőzik a jóval kecsesebb, féluszályos sétaruhát, mi oly sok piszkot szed össze."

  Folytatta a divat tanács adást a Peterson's Magazine; ez után kiemelve, hogy legyen délelőtti, vásárlási célzatú, vagy bármilyen más informális alkalomra szánt a sétaruha, az mindig legyen a lehető legvisszafogottabb, semleges színű (szürkék, barnák, zöldek és a kékek árnyalatait találták illőnek, a szép fekete mellett) és egyszerűen készített - tulajdonképpeni célszerű öltözék. Az uszályra felszólító idézet pedig a saját korának a divatját tükrözi, amikor is éppen uszály mánia tombolt; de ez nem volt mindig így, a 19. század nagyobb részében az aljak kényelmesen rövidek voltak és az uszályt csak az alkalmi öltözékeknek tartogatták. 

Victor-Gabriel Gilbert: A virág piacon, részlet, 1880 körüli

  Szövetre nézve pedig a tartós selymek, általában bordázott szövésűek, mint pl.: ripszek, grosgrainek, faille, vagy a gros de Naples és egyéb "gros" előtagú szövési változatai; valamint a puha kasmír örökös divatnak örvendett, de télen a szép bársonyok, plüssök, posztók is beléptek, nyáron pedig a könnyedebb szövésű gyapjúk és pamutok is (pl.: beige, gyapjú muszlin, perkál, gingham, karton, stb.), ez utóbbiakat összefoglaló néven "mosó szöveteknek" is hívták, hisz bírniuk kellett a huzamosabb használattal járó állandó tisztítást is.

 Promenád, látogató és kocsikázó öltözetek

Nyilvános promenád ruha az 1833-as Court Magazine-ből

"A ráérős hölgynek, ki a délelőttjét promenádozással tölti, vagy kötetlen látogatásokat tesz ismerőseinél, gazdagabb öltözék megengedett, de nem sokkal ékesebb. A selymeket most kevésbé használják utcai viseletként, mint a gazdag szőrszöveteket; de ha a selymet tartjuk kívánatosabbnak, látogatáshoz felvehető. Meg kell jegyeznünk, hogy a divat itt a kissé uszályos szoknyáké."

   Folytatás a Peterson's Magazine divat illemtani kisokosából, érintve a látogatási öltözékek témakörét is. Promenád alatt a divatos sétahelyeket értették, ami városonként, fővárosonként mindig meghatározott volt, hogy hol gyülekeztek a legelegánsabban öltözött osztály tagjai, ahova azért mentek, hogy lássák őket és, hogy ők is lássák a többieket. Illetve képtárakat, múzeumokat, divatházakat látogattak még ezekben az elegánsabb öltözékekben.

Charles-Édouard  Boutibonne: Szívélyes fogadtatás, 1868

"A téli promenád és látogatási öltözék nem lehet világos vagy feltűnő színű; (...). Több díszítés megengedett; de mind a színnek és a díszítésnek is szerénynek kell lenniük. A ruhával összhangzó sötét kesztyűk igen alkalmasak; de a közép árnyalatúak egy kicsit elegánsabbak."

   A szezon meghatározta a formálisabb ruhák színét és anyagát, ne feledjük, hogy ami télen szabály volt, az nyáron már nem. Nyáron világos és fehér ruhákat viseltek szívesebben - egyértelmű okokból. A kesztyűknél most is igaz a törvény, hogy színes legyen, vagy a ruha színével megegyező, vagy szürke, barna és chamois (okkersárga szarvasbőr). 

Összecsukható elefántcsont nyelű kocsi napernyő gazdag csipke díszítéssel, 1860 körüli

  És ha már kiegészítők: mindig a nyilvános promenádra vagy látogatásra szántak a legékesebbek, a finom fátyolos dísz zsebkendők hímzéssel és csipkével díszítve; a promenád napernyők jóval díszesebbek fodrokkal, csipkékkel, rojttal, hímzéssel, stb; a kalapok a délelőttinél feltűnőbben díszítettek, általában a kocsiba szántak kizárólag tollal ékítve és oda külön kecses, kicsi kocsi napernyőt is vittek magukkal, tipikusan összecsukható nyéllel. Egyetlen tiltó szabály létezett: a csipkés legyezők! Ezek a fehér kesztyűkkel együtt csak estélyre voltak illőek! Emellett a cipőnek, harisnyának és alsószoknyának makulátlanul tisztának kellett lennie.

Henry Guillaume Schlesinger: Kikocsizás, 1880 körüli

"Kocsi öltözékhez, vagy szertartásosabb látogatáshoz a szoknya hosszabb lehet, az öltözék színe kissé világosabb, vagy pedig élénkebb, ha úgy kívánjuk (habár a gazdag sötét árnyalatok is eléggé ízlésesek).(...) Mindazonáltal a promenád, vagy látogató ruha, miről eddig szóltunk, egészen alkalmas kocsikázáshoz is."

   A felsorolt három különböző öltözék összességében használható volt több célra, így a divatos úrinőnek nem kellett állandóan átöltöznie; mint az a Peterson's Magazine összefoglalójából is kiderül.

Tea öltözékek

  A "divatos" délutáni társas tevékenységeket a szalon dísz eseménye: a tea szertartás zárta. Erre előírásszerűen 5 órakor került sor; félúton az ebéd és a vacsora között. Lényegében erre is "találták fel" a 18. század vége felé az angol úrinők, kitölteni az éhes órák űrét egy kis társas nassolással. Természetesen az idők során egyre szigorúbb és szigorúbb társasági szabályok épültek rá: mit hogyan illett felszolgálni, egyáltalán hogyan illett a teát elfogyasztani, meddig illett maradnia annak akit hivatalosan meghívtak, miről hogyan társalogni; és természetesen, hogy milyen ruhát illett viselni erre az alkalomra.

Madeleine Lemaire: Délutáni tea a festőnő szalonjában, 1891

  A divatos szalonképeket festő művésznő magát a jobb oldalon örökítette meg egy eszményi selyem és chiffon tea öltözékben, míg divatos vendégei elegáns délutáni öltözékben érkeztek. Ez a szertartásos házi tea pongyola még viszonylag újkeletűnek számított, egészen a Viktoriánus kor közepéig elég volt egy kényelmes, elegáns házi öltözék. Lássuk miként írt a Budapesti Bazár 1882-ben erről a témáról (viszonylag röviden és tömören): 

"A szalonképes pongyola, az úgynevezett robe de chambre hagyományszerű uszállyal, a folyvást terjedő szokás következtében a teázáshoz a ruhatár fő kellékévé lett, mely mindig csak magában mutatkozik, miután csakis a háziasszony hordja, s a kihívó pompában és kacérságban ritkítja párját. Azonban a család fiatalabb hölgyei nem kevésbé kacéran öltöznek át a háziasság bájával és egyszerűséggel, a csinos teakötény segítségével."

Fiatal hölgyeknek való teakötények az 1911-es Ladies Home Journalból

"Közismert,hogy a tea öltözék egyféle átmenet a pongyola és a báli ruha között. Mindig uszályos és általában hosszú, leomló ujja van; egészen kiváló anyagokból készül és könnyedén felvehető, fő használata nem is a tea asztalnál történik meg, hanem magányos vacsorákhoz családi körben. Mégis, igencsak helyesen viselhető teához is, vagy ha valaki otthon étkezik, vacsoráig megtartható. Egyébként egy hölgy könnyedén viselhet bármit teához, amit ebédhez is, és tea után átöltözik vacsorához."

   Foglalta össze Emily Post a Társasági, üzleti, politikai és házi etikett c. könyvében 1922-ben, a tea öltözék alkonyán. Valójában a fényes és "kacér" tea köntös 1870-es évek derekától az 1930-as évekig volt divatban és ez idő alatt sokat is változott, habár a fent idézett leírások általánosan igazak maradtak rá 60 évnyi délutáni uralkodása alatt. A századfordulón a reformruha is hatással volt rá az Empire szabással, ami közvetlenül a mell alatt kezdődött és íves motívumaival, mint díszítése. Mikor az első világháború idejében a szoknyák kényelmesen kurták lettek, és maradtak is általános viseletben, a tea öltözék ekkor is megőrizte méltóságteljes hosszát és uszályát, mint egy letűnt kor utolsó frontvonala!

Elegáns tea öltözék a Rouff divatháztól, Les Modes 1903-as nyári számában

  Míg az elegáns délutáni ruhák alatt már merevebb fűző és illő alsóruhák foglaltak helyet, a tea köntösnél ismét lehetett lazítani, vagy a reggeli pongyola fűzővel, vagy pedig teljesen befűzetlenül! 1883-ban már ilyen üdvözítően írtak az újító és reformer tea öltözékekről az Auckland Starban: 

"Mint a használata általában lehetővé teszi, hogy hölgyeinket felmentse a fűző alól, a tea köntös egészségügyi értéke kétségtelen. Megállapítható, hogy néhány hölgy visel fűzőt a tea köntöse alatt, de kisebbségben vannak."

   A fenti idézetek nyomán könnyen hihetnénk, hogy mindenki örömmel fogadta a nőket nyomorgató fűző viselése alól felszabadító laza tea öltözékek divatját; ám már igen korán, csupán pár évvel a megjelenésük után megjelentek a fanyalgó hangok is; amiknek a bemutatása nélkül egyoldalú lenne ennek az öltözéknek a megítélése. 1879-ben az Evening Post egyik cikk írója éles ellenszenvének adott hangot:

"Azon hölgyek, kik csupán pár éve még elszörnyülködtek azon ötleten is, most nyugodtan öltözködnek a megdicsőült pongyolába, mit tea ruhaként ismerünk és elkezdik magukat mutogatni csodálóik tekintetében. (...) Természetesen ez semmiben se hasonlít a közönséges pongyolához. Ékes kialakítású és mérhetetlenül drága. (...) Tökéletesen hasztalan és végtelenül nevetséges; de ezek nem a legrosszabbak, mik elmondhatóak róla. (...) Első megjelenésükkor a tea ruhát csupán akkor öltötték föl, mikor a nevüket adó italt felszolgálták az illető hölgy pipere szobájában, és csupán bizonyos kivételes és kiválasztott személyei az ellenkező nemnek voltak elfogadva a megszemléléséhez. De az ily ódivatú szemérmeskedést már rég el is vetették, s a tea ruha leereszkedett a szalonokba és a hallba."

   Valószínűleg a fenti idézet írójával egyet értő hölgyek tértek arra a józan belátásra, hogy egy tea miatt nem költenek feleslegesen egy újabb ruhadarabra, hanem a kényelmes otthoni ruhájukban élvezik a teázás és kedélyes társalgás apró örömeit - mint tették a tea pongyola feltalálása előtt is. Mert habár a délutáni tea szokása fokozatosan leszivárgott az alsóbb osztályok rétegeibe is, nekik komoly háztartási pénz deficitet jelentett volna ez a végtelenül drága és hasztalan, kacér divat.

Délutáni tea felszolgálása ausztráliai kispolgári körökben, 1905 körüli fotó

  És ha még nem elég hosszadalmas a délutáni ruhákat felvonultató bejegyzés, szeretnék nektek még egy különleges alkalomra valót bemutatni: ami a turf, avagy lóversenyi öltözékek köre, ami ismét csak az elegáns világ kiváltsága volt.

Turf vagy lóverseny öltözékek

  Az első tavaszi futtatások jelezték a divatvilág feléledését, itt határozták meg, hogy mi lesz a tavaszi-nyári szezon uralkodó fazonja, díszítése, színe. Eleinte még ezt a szerepet az arisztokrácia és a divathölgyek töltötték be, de a századfordulón a jobb divatházak már eszményien felöltöztetett modelleket küldtek ki. A legnívosabbak ezen a téren a francia Longchamp és az angol Ascot voltak. A Magyar Bazár divattudósítás írója gyönyörűen meg is fogalmazta mindezt az 1889-es májusi számában:

" A franciáknál a Grand Prix az angoloknál a Derby napja, nálunk a tavaszi lóversenyek képezik a sport- és divatvilág nagy napját, mely a versenytéren nem csak a főváros, de az egész ország eleganciáját összpontosítja. Itt mutatják be hölgyeink először nyilvánosan a tavaszi divat újdonságait, melyek elegáns birtokosnőik által viselve visszatükrözik azt a finom jelleget, azt a gráciát, melyet készítőik művészi törekvése kifejezni vágyott."

Turf öltözékek a legújabb divatos modorban, Le Salon De La Mode 1889

   Az egyik legbotrányosabb ilyen divat bevonulást 1908-ban a Margaine-Lacroix divatház (Sylphide néven is ismert) végezte el, amikor három igen könnyedén öltözött modellt küldtek ki a longchampi futtatásokra. A modellek tetőtől talpig fel voltak öltözve, a kor legesztétikusabb öltözékeiben. Talán pont ez volt a botrány oka: finoman drapériázott selyem jersey ruhájuk úgy tapadt alakjukra, mint 100 évvel korábban az átnedvesített muszlin ruhák divatja! Úgy tűnt fenséges alakjukat semmilyen alsóruha nem fedi a kíváncsi tekintetek elől. Valójában elasztikus fűzőt viseltek, ami nem deformálta az alakjukat, hanem kiemelte nőies idomaikat! Ezzel nemcsak az újságok címlapjára kerültek - és kellő hírnevet szereztek a divatháznak -, hanem elindították a női ruha reformot, ami kényelmes, alakot követő fűzőből és ruhából állt.

Címlapon a botrányos divatbemutató, érdemes megfigyelni a háttérben álló nők alakját elrejtő, rétegelt és durvább szövetből készült ruháival a modellek jóval kecsesebb és eszményibb öltözékeit (a kalapokról nem is beszélve)

   Másik híres eset rögtön ez után történt az ascoti futtatásokon 1910-ben, mikor VII.Eduárd angol király elhunyt, a résztvevők mind feketében jelentek meg, ezt hívták később "black Ascot"-nak is; illetve ez ihlette a My fair lady c. film híres fekete-fehér és szürke tematikájú lóverseny jelenetét! Kevésbé ismert, de ez nálunk már korábban lezajlott: Rudolf koronaherceg 1889 januári tragikus halála után az arisztokrata hölgyek a hivatalos udvari gyászt kinyújtották az első tavaszi futtatásokig, és azon rendszerint félgyászban jelentek meg.

Korabeli képek az 1910-es "black Ascotról"

  És igen: a délutáni öltözékek zárásával most a fényes estélyi ruhák bemutatása jön-ne! De kíméletlen leszek és előtte kitérőt teszünk abba a témakörbe, hogy mit viselt az elegáns világ mikor útnak indult, és megérkezett a felkapott üdülőhelyek valamelyikére, mikben sportoltak a szabad idejükben. Utána pedig a két legünnepibb és legtipikusabb Viktoriánus eseménnyel folytatjuk: a házasság és gyász öltözeti illemtanával.

  Az említett magyar divatlapok tudósítás részletei saját gyűjteményből vannak kiemelve, sajnos online forrás még egyikhez sincs, így az Országos Széchenyi Könyvtárt tudom ajánlani, ahol megtalálhatjátok és elolvashatjátok. Minden máshoz kövessétek a kijelölt linkeket!