Múltidéző mítoszvadász: Rágcsálók a zsíros, sose mosott hajban. JUJJ!

  A múltidéző mítoszvadász következő része azzal a méltatlanul népszerű és elterjedt témakörrel foglalkozik, hogy a régi korok embere, s főként asszonyai az életbe nem mostak sose hajat; emiatt nem csak bolhák, tetvek leltek kényelmes otthonra a szép frizuráikban, hanem rágcsálók (egyesek szerint egerek, másszor patkányok); illetve, hogy a mosdatlanság hatására zsíros, koszos és büdös csimborasszó volt a hajuk, amit parókával, rizsporral és túlzásba vitt illatszerek használatával próbáltak meg elfedni!

 Lélegzetelálítóan gyönyörű gondolatok, tényleg, ilyenkor mindig repdes a kis szívem, amikor emberek teljes komolysággal állítják, hogy régen olyanfokú igénytelenség tombolt, hogy emberek képesek lettek volna mindenféle élősködőket, rágcsálókat és zsíros, bűzös hajcsimbókokat elviselni magukon! 

  Az emberi élethez méltatlan tévképzet táptalaját adja a sok rossz félrefordítás, hogy ma már nem ismerjük és használjuk azokat a különleges szereket, amiket a régi korok emberei; így például a legismertebbeket, a rizsport és a póthajat (parókákat), és ezért ezeket úgy állítjuk be, mintha valamiféle hiányosság palástjai lennének; és mert elképzelni se tudjuk, hogy vezetékes (főleg meleg) víz nélkül hogy a csudába tudták volna megoldani?! Nyilván sehogy, mert ha nincs folyóvíz, akkor nincs mosdás. Mi sem áll távolabb a valóságtól, és ezt itt most a múltidéző mítoszvadászban megpróbálom cáfolni! Hajmosás The fountain of youth c. szépségápolási könyvből, 1905

Félrefordítások

 Kezdjük az egyik alap problémával: a félrefordítással. Ezt az angol nyelvterületnek köszönhetjük, ahol a frizurához illesztett kis hajpamacsokat "rat"-nek (patkány), "mice"-nek (egerek) vagy éppen "cat"-nek (macska) nevezték.  A korabeli Godey's Ladies Book 1863-as májusi számában így ír erről:

"Mostmár tökéletes hajtornyokat építenek a fejre - tekercs tekercsen - dudor dudoron. Néhány ízlés kiváltképp sajátságos; nem kevésbé egyedi az, amihez két patkányt használnak, kettő egeret, egy macskát és egy zuhatagot. Ne feledjük mégse, hogy nem valamiféle cicus lett levágva idejekorán, oly körökben, hol a díszítést képezi, ezt gyorsan szögezzük le. A patkányok a hosszú tekercsek besütött hajból az oldalsó hurkákhoz; az egerek ezek feletti kisebbek; a macska a fejtetőre fektetett tekercs; és a zuhatag a fej hátulján lévő chignonhoz van - amit néha vízesésnek, kataraktnak és jet d'eaunak* hívnak." (*vízsugár vagy szökőkút)

Toupet maintenon 1863-ból, azaz a fejtetőre kerülő macska, ami kellő dudorosságot biztosított a főnek, erre fésülték rá a hajat, ilyet ma is kapni szivacsból

 Szóval, a patkányok, egerek és miegymások a hajfonatokat, tekercseket és feltupírozott fodrokat kísérő alkalmatosságok voltak, amiket gyakran készítettek az illető hölgy kifésült hajából, egy kis gombóccá összefogták, valamiféle tüllbe vagy egyéb fátyolos szövetbe bevarrták és mivel így színre megegyezett a viselőjének a hajszínével, tökéletes észrevehetetlen haj alátétet képezett a megemelt és teltséget igénylő frizurák számára. Ekkor még nem volt hajlakk, így ilyen jóval természetesebb és környezetkímélőbb megoldásokhoz folyamodtak. 

La Mode Illustrée 1865-ös frizura divatja

 Ezeket a patkányokat és egereket hajtűkkel rögzítették a frizurához. Persze egy átmulatott éjszaka folyamán történhettek divat balesetek: meglazult a frizura, nem tartott már egészen biztosan a hajtű, stb.; és ilyenkor jegyezték fel az írók, hogy a hölgyek hajából potyogtak az egerek, patkányok! A fenti bemásolt útmutatót nem ismerve pedig korunk embere nem egy hajgombócra gondol, hanem valódi állatokra. És máris beindul a téveszme, mely szerint régen nem fürödtek, nem mostak hajat, ergo teli voltak rágcsálókkal! Hát nem...

 Szerencsére az angol fordításnál a magyar jóval hálásabb volt, és a korszakban vagy póthajnak, vagy a sokkal elegánsabb franciás "chignon"-nak hívták ezeket a pótlékokat. 

Parókát hordtak, hogy elfedjék a hajukat

 És ha már mindenféle hajpuffasztó eszközökről beszélünk, akkor ugorjunk is a következő témára: a parókákra. Komoly tévképzet ezekkel kapcsolatban is, hogy leborotválták, vagy rövidre nyírták a hajukat, hogy ne tetvesedjenek, bolhásodjanak, majd parókát hordtak. Nők, férfiak, gyerekek - főként a 18. században.

 Való igaz, hogy hordtak parókát, de akinek egészséges és dús haja volt (férfiak is egészen a félelmetes hajritkulás és kopaszodás idejéig) az sajátját fésülte be, majd ezt egészítette ki póthajakkal, chignonokkal. Még Erzsébet királynénknak se volt annyira dús a haja, hiába volt hosszú, hogy megússza: a legújabb kutatások szerint Fanny Feifalik ügyesen oldotta meg, hogy pótlásokat illesszen be.

Divatos frizurák sűrű és tömött fonatokkal, tekercsekkel és dudorokkal, amiket a megfelelő chignonok nélkül nem lehetett volna csak saját hajból elkészíteni, La Moda Elegante 1876-os számából

 Akik ténylegesen parókára szorultak, azok voltak, akiknek betegség miatt le kellett vágni a haját (ez bevett gyakorlat volt akkoriban), vagy idős koránál fogva, illetve férfiaknál a hormonháztartás felborulásakor jelentkező hajritkulás miatt. Korabeli karikatúrákon is általában ilyen formában jelennek meg, illetve a piperkőcök.

Az ilyen vicceskedő karikatúráknak leggyakoribb szereplői (elszenvedői) az idős kokett nők és piperkőc férfiak voltak; előbbiek úgy, mint ezen az 1777-es nyomtatványon!

De akkor is bolhásak és tetvesek voltak!

 Kiálthat fel magában most az olvasó, hisz ez a nézet az általános kultúra része, hisz - pestis. A pestist bolhák terjesztették és régen MINDENKI bolhás volt. Akkor biztos annyira nem adtak magukra és mégse mostak olyan gyakran hajat, HÁ! Vége, itt omlik össze a kis elméletem amit eddig felvázoltam!

 De mi van ha mégse ette őket a bolha (vagy tetvek) annyira mint hisszük, mert adtak az alap higiéniára. Mi van ha (habár nem volt vezetések víz), de meg tudták oldani a napi tisztálkodást, mosták a ruháikat és irtották a bolhákat. Sőt, a  hajpomádéjuk olyan illóolajat tartalmazott (szegfűszeg olajat), aminek a szaga olyan hatással volt a kis élősködőkre, mint a levendula a molyokra - taszító.

 Való igaz, hogy az állattartásból kifolyólag nagyobb esély volt arra, hogy az emberekre is rátámadjanak a kis vérszívók, de ezeket nem hagyták sokáig élni és amint észlelték megszabadultak tőlük! A legdivatosabb osztály és arisztokrácia pedig nem foglalkozott napi szinten állatokkal. Bolhásnak, tetvesnek és úgy en bloc ápolatlannak lenni régen se volt menő! 

 És igen, bizonyítékként most fel lehet hozni a fejvakaró pálcákat, de aki egész nap kontyban fogja fel a haját, az tudja jól, hogy a hajszálak a feszültségtől vagy csiklandoznak, vagy fájnak - ilyenkor jól jön bármi, amivel ezt a feszültséget le lehet vezetni. Mi ma könnyen vagyunk, mert a kis konty alá egyszerűen benyúlunk, ám régen, főleg a 18. században ez nem volt olyan könnyen kivitelezhető, ezért kellett a kis pálca. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy túl szorosan beillesztett hajtű olyan nyomást tud helyezni a koponyára, ami fájdalom mellett sebet és migrént is okozhat! Ezekkel a pálcákkal az ilyen hajtűket is kicsit ki lehetett lazítani és reménykedni, hogy a frizura nem esik szét!

Ritkán fésülték ki és sohase vágtak le a hajból

  Ugyancsak gyakori téveszme, hogy régen még annyira se adtak a hajápolásra, hogy rendszeresen fésülködjenek, ugye itt beugranak a rokokó kori madárkalitkás és hadihajós frizura költemények, amikhez az a frázis társul, hogy ilyenkor napokig evvel a frizurával aludtak és nem szedték szét a hajukat! Ezek a hajköltemények csupán egy estélyre, alkalomra szóltak és ugyanúgy nem illett egymás után kétszer ugyanabban a ruhában és frizurában megjelenni - bizonyos körökben.

Johann Anton de peters: Fiatal nő a toiletejénél, 1780 körüli festmény

  A vágással kapcsolatos tévhit is kisiklik, ugyanis már ősidők óta ajánlott volt a hajvégek vágása, ami egészségesebbé tette azt. A megfakult, meggyengült és töredezett hajvégek ugyanúgy az ápolatlanság és hanyagság jelképei voltak, aminek egy magára valamit is adó hölgy sem szeretett volna áldozatul esni! A Családi Kör főszerkesztője és tulajdonosa Kanya Emília így írt olvasóinak 1862-ben erről: 

Így moss hajat a múltban

 Márha valami időhurokba kerülnél és visszarepülnél egy korábbi évszázadba! Praktikus tanácsok ismét a Családi Kör 1862-es számából:

Végszó

 Természetesen nem vagyok a kutatómunka elvégzésének a legjobbika, nálam sokkal elhivatottabb és tehetségesebb hagyományőrzők is publikáltak már a témával kapcsolatban, közülük leginkább az American Duchesseket ajánlom, akik könyvet is kiadtak a 18. századi hajápolásról és frizura készítésről; keressétek fel a blogjukat ott is rengeteg hasznos információt fogtok találni!

  Amennyiben tetszett Nektek ez az összefoglaló a legyezőnyelv valótlanságáról, akkor nézzétek meg a Múltidéző mítoszvadász többi részét is, hátha sikerül más fényben, vagyis a bevett dicsfény nélkül látni a múltat! Addig is jó hajápolást kívánok mindenkinek!