19. századi magyar tetoválások
"Tetoválás a 19. században? Ó, ugyan már, ekkora hülyeséget, akkor mindenki olyan prűd volt." - gondolhatják páran a címet olvasva. Aztán a clickbait cikkeket böngészők számára, beugorhat, hogy olvastak néhol olyan legendákat, ami szerint Kossuth Lajosnak, Széchényinek és Erzsébet királynénak is volt. (Ide inkább kérdőjelet tennék, mert külön cikket érdemelne ezen állítások forrásainak felkutatása.)
Nos, hogy milyen tetoválás volt vagy nem volt, hogyan volt a 19. századi nyugati és közép-európai kultúrában ez bizony egy igen nehéz kérdés, ugyanis a tetoválások sokszor a sírba mentek viselőjükkel együtt. Kicsit olyasmi ez, mint a farmer története, amely túlságosan népszerű viselet volt ahhoz, hogy aztán elkopjon, s ne maradjon fenn. (Erről a témáról, korábban már írtunk a blogon itt).
Ugyanakkor létezett néhány érdekes, jól dokumentált példa hazánkból (illetve a régi Osztrák-Magyar Birodalom területéről), amely felkeltheti az érdeklődést a korabeli, helyi tetoválások iránt.
(Elnézést kérek, de ez a blogbejegyzés nem foglalkozik a brit és amerikai 19. századi tetoválásokkal, de az egy kissé más történet, mint a közép-európai, és jó ha nem keverjük ide.)
Szívecskés tetoválás egy Jókai-regényből
A 19. századi Magyarországon a tetoválások távoli kultúrák szokásainak leírásával váltak ismertté. A tetoválás szó eredetéről Balázs Géza: A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása c. tanulmányában részletesen ír. James Cook útja nyomán került a köztudatba először tatow-ként. Nálunk 1797-ből találták rá az első nyelvi adatot, ami a totue szó volt. Magyar igeként "tatovíroz" alakban használták már 1813-ban. A mai tetovál szóra viszonylag már későn 1886-ból van csak példa Bródy Sándor írótól.
Szintén Balázs Gézánál olvashatjuk, hogy az első magyarországi tetoválási adatokat Jókaitól kapjuk, pontosabban A fekete gyémántok c. regényéből, amely egy kitalált település Bondavár bányájában dolgozó munkásokról írja, hogy a szeretőjük, jegyesük nevét a meztelen testükre - vállukra, karjukra - cinóberrel és berlini kék színekkel tűszúrásokkal kipontozták. Szimbólumok: páros szív, nyíllal átlőve vagy két galamb, kalapács, csákány a név fölé pontozva.
 |
| Szakál József tetoválása az Váczi Országos Királyi Fegyintézetből. A jobb karon jól kivehető páros szív szalaggal motívum. (forrás: Amsterdam Tattoo Museum) |
 |
| Páros szív szimbólum Balázs Géza: A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása c. tanulmányából Szemiotikai szövegtan 7. 1994. 71. old |
Nők csak akkor készítettek Jókai szerint tetoválást, ha nem mentek férjhez, nevet és jelvényeket tetováltattak magukra, de nem a karjaikra. Jókai arra is kitér, miképpen működött az akkori tetoválás eltávolító eljárás: "hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s aztán leveszi az írást a pergamennel együtt. Nő helyette új bőr, s új nevet lehet rátetovírozni... Némelyik azonban nem olyan skrupulózus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele."
Ez alapján szint biztosra vehetjük, hogy az észak-magyarországi, esetleg felvidéki (a regény szerint feltételezhetően borsodi) bányamunkások között a 19. század második felében valóban jellemző lehetett tetoválási divat már az 1850-es évek környékén. Érdekesség azonban, hogy Jókai vagy még a Tardonán töltött bujkálásának idejéből hallhatta ezt a szokást (Tardona környékén egyébként már a 18. századtól folyt szénbányászat és a bányászok a mai napig fenntartják szubkulturális szokásaikat) vagy olvasott róluk, ugyanis csak a regény leírása után tette meg első komolyabb tanulmányútjait.
Cégér a bőrön?
Szintén Balázs Géza jegyzi meg, hogy 1872-ben az egyik magyar újság felhívást tett közzé tetoválások, tetoválási kifejezések gyűjtésére. Ugyanebben az évfolyamban olvashatunk kovács- és mészároslegények "tetovírozásásáról". Ez alapján pedig úgy tűnik, gyanús, hogy nem csak a Sajó-menti bányamunkásokat érinthette a szokás, hanem a munkások nagyobb részét, a tetoválásokkal pedig foglalkozásukat is jelezték. Egy visontai lakos szerint 1872-ben a faluban szinte minden legénynek volt tetoválása!
A foglalkozási tetoválás mint hagyomány nem volt egyedülálló gyakorlat Európában. Dr. Jane Caplannak 2017-ben jelent meg egy bő és érdekfeszítő írása a 19. századi tetoválásokról, melyben foglalkozik a francia és német nyelvterületek foglalkozási tetoválásaival.
Az európai tetoválásokon a csizma susztert jelentett, a három léc kalapáccsal asztalost, de rögzítettek tetoválásokat kádárokhoz, vámosokhoz, kocsisokhoz és pékekhez. Minden bizonnyal nálunk is a cégérekhez hasonlatos tetoválási mintázatokat viselhettek a gyakorlatban. Temesvárról ezeket a példákat tettek közzé Caplan már a 20. század elejéről:
 |
| Foglalkozási és katonai tetoválásminták (forrás: Speaking Scars: Tattoos in the 19th Century) |
A szakmai tetoválásokhoz hasonlóak voltak a regimentjelzések, katonai jelképek. A nemzeti identitást, hazaszeretetet a címeres, míg a vallást keresztény jelképekkel tetoválásokkal igyekeztek kifejezni.
 |
| Kecskés István tetoválása Maconkáról. Az 1879 feltételezhetően születési évszám. A tetoválás szerint a Császári és Királyi 12. Nádor Huszárezred tagja lehetett. Sokan az I. világháborús lembergi szolgálatra utalónak tartják a feliratot, de Lembergben 1895-ben volt békehelyőrsége az említett huszárezrednek. (forrás: Tóth Gergely/Facebook) |
Fontos megjegyezni, hogy "szakmai tetoválásokkal" és egyéb identitást kifejező tetoválásokkal szemben nem árt az óvatosság. Mint ahogy a leglustább ember is viselheti "munka nemesíti az embert" feliratot, úgy akkor is bárki, bármit, amit akart, magára varrathatott, nem kellett céhtagnak lennie, de még soha egy kalapácsot, vésőt vagy bármilyen eszközt a kezébe fognia.
Caplan azt is leírja, hogy a legelegánsabb foglalkozási tetoválások pontosan azokon voltak láthatók, akik semmilyen módon nem kötődtek az adott munkakörhöz. A tetoválások nagy részét ugyanis kriminológiai megfontolásokból rögzítették, börtönnyilvántartásokból, boncolási jegyzőkönyvekből maradtak ránk. Mivel egyértelmű azonosítójel volt, és a erre a bűnözők is hamar rájöttek, így volt aki félrevezető tetoválást varrathatott magára.
Megbélyegzett "önbélyegzés"?
Cesare Lombroso, olasz kriminológusnak sok mindent "köszönhetünk" pozitív, de inkább negatív értelemben. A pozitivista krimonológia atyja a tetoválások első komolyabb vizsgálója, ugyanakkor a tetoválásokkal kapcsolatban ő volt az, aki menthetetlenül, és a mai napig ható módon megbélyegzett mindenkit, aki tetoválást viselt.
 |
| Makai László - börtönviselt rab - tetoválásai. (forrás: Amsterdam Tattoo Museum) |
Úgy gondolta, hogy a "született bűnözők" azonosíthatók fizikai jelek alapján. Ilyen fizikai jelnek minősített a tetoválás viselését, illetve a tetováltatásra való hajlamot. Azt feltételezte, hogy a tetoválás egy primitív és vad lelki állapot kifejeződése és a "társadalom primitívebb" rétegeire jellemző. Az általa primitívnek gondolt népek szokásait, babonáit szintén erőszakos szenvedélyek megnyilvánulásának írta le. A tetoválást is ide sorolta.
A bűnözőknek szerinte atavisztikus kényszere van arra, hogy ezt a furcsa és fájdalmas műveletet "végrehajtassák" a testükön. Míg a korábbi szakértők azt javasolták, hogyha valakinek foglalkozási tetoválást találnak a testén, akkor általában az adott foglalkozáshoz kapcsolják őt. Lambroso szerint mindenki, aki tetovált egyszerűen csak egy bűnöző. (Mellékesen megjegyzem szerencséje Lambrosonak nem találkozott a korabeli visontai legényekkel, bár elképzelhető, hogy egy egész falut bűnözőnek minősített volna.)
Ma már tudjuk, hogy nincs igaza Lambrosonak, mégis elindított egy olyan sztereotípiát, amelytől a mai napig nem tud szabadulni a tetováló szubkultúra. A tetováltakat a mai napig hátrányosan különböztetik meg. A tetoválással foglalkozó szakirodalom is csorbát szenvedett Lambroso megközelítése miatt, mivel többnyire csak a kriminalisztika irányából közelítik meg a kutatók tetoválás történetét.
A délszláv asszonyok "karkötője"
Ugyan nem magyar, de a korabeli monarchia területén létezett a 19. században a speciálisan római katolikus, horvát és szerb nők körében az úgynevezett sicanje vagy bocanje nevű tetoválás. A tetoválás elnevezése szerb-horvát nevet visel, a Wikipedia szerint Bosznia-Hercegovina középső területein, valamint az egykori Dalmáciában a római katolikus, horvát nők szokása volt elkészíttetésük.
 |
| Sicanje karokon és mellkason Bosznia-Hercegovinából. (forrás: Wikipedia) |
A sicanje/bocanje eredete sokkal ősibb, mint a fent említett 19. századi tetoválásoké. A legrégibb európai tetoválások maradványai lehetnek. Mindezt bizonyítja, hogy az 1. században élt Strabo már írt arról, hogy a területen élő illírek és trákok tetoválták magukat.
 |
| Sicanje minták. (forrás: Wikipedia) |
A sicanje/bocanje jellegzetesen kartetoválás, de a 19. században leírtak szemöldök, homlok, mellkas, arc, nyak díszítést is. Érdekesség, hogy a helyiek körében a kislányokat már hat éves koruktól kivarrták. A motívumok keresztény és pogány jelképek keveréke. A tetoválás a mai napig élő öröksége a helyieknek.
Felhasznált irodalom:
Balázs Géza: A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása c. tanulmányából Szemiotikai szövegtan 7. 1994.
Dr. Jane Caplan: ‘Speaking Scars’ – Tattoos in the 19th Century (Brewminate.com)
Dr. Tibor Ibolya: A tetoválás, mint a kriminalisztikai azonosítás eszköze
A tetoválás titokzatos története : Határtalan régészet 2018. III/3
Megjegyzések
Megjegyzés küldése