Azok a "bizarr, méregkeverő" őseink...
Újabban rengeteg blogbejegyzés próbálja azt belénk sulykolni, hogy a felmenőink, mivel nem tudtak annyit a mérgekről és a mérgezésekről, mint mi, ezért lenéznivaló, bizarr és buta méregkeverők voltak.
Jogosan merül fel bennem a kérdés, ha valóban azok lettek volna és akkora ártalmakat okoznak maguknak, akkor most mégis hogy lennénk itt, és hogyan bővíthette volna az emberiség a tudását a mérgekről és a mérgezésekről?
 |
| Evelyn De Morgan: Szerelmi bájital c. festménye 1903. |
Nem azt akarom megcáfolni, hogy nem voltak mérgező dolgok, szerek a múltban, mert voltak. Kegyetlenül és veszélyesen sokfélék. Ha létezne időutazás, egy időutazóra nézve a múlt hétköznapi mérgei és jelentős kockázatot jelentenének. Ezen szerek használata azonban abból adódott, hogy a korabeli kémiai tudás nem állt olyan magas szinten, mint a mai.
Kismillió blogbejegyzés született már angolul, néhány tucat cikk és blogbejegyzés magyarul például az arzénos Scheele-zöld festékről, a higanyos cilinderről, az ólmot tartalmazó kezdetleges konzervekről és morfiumos szirupról. Minden bizonnyal e bejegyzés olvasója is alaposan képben van a múlt gyilkos jelenségeiről. Ugyanakkor a toxikológia fejlődéséről, és arról, hogy a múltbeliek mennyi áldozatot hoztak azért, hogy mi már biztonságosabban élhessünk, kevés szó esik.
Az utókor jogtalanul nevezi méregkeverőnek a múltat, ha a jelenleg élők például hidrogén peroxidot és ezüstkollódiumot isznak, cseresznyemagot és mosószeres kapszulát esznek. Még 2019-ben is hétköznapi forgalomban volt a piros ecsetelő, ami higanyt tartalmaz, és a Castellani oldat ami fenol, fukszin és bórsav hatóanyagú, ezért nem szabad túl sokat magunkra kenni. Mindezeket a dolgokat ráadásul úgy használjuk, használtuk, hogy nekünk már megvan arról a pontos tudásunk egy 18. századival szemben, hogy ezek a vegyszerek, mit tesznek az emberi szervezettel.
A mi világunk és a régi között az a legnagyobb különbség talán az, hogy a miénk esetében a kémiai vívmányoknak köszönhetően azokra a háztartási, kozmetikai és gyógyászati termékekre, melyek mérgeket tartalmaznak rátesznek használati útmutatót és figyelmeztető veszélyjelzéseket. Érdekes egyébként, hogy halálfejes ábrát - ami a kalózzászlók nyomán - a jelenlegi tudásunk szerint 1820 körül alkalmazták először a mérgezés jelzésére.
 |
| Halálfej a ételmérgezés szimbólumaként Frederick Accum ételmérgezésekről szóló könyvének 4. kiadásából, 1822-ből |
150-200 évvel ezelőtt még főleg szájhagyomány útján terjedt az alkalmazás és a tiltás, utóbbiak tapasztalati alapon nyugodtak. Sok-sok alapanyag pedig közelebb állt a természetes forrásához, mint manapság. Ilyen például a hamulúg, amit mosásra használtak főképp. Ma ezt a hamulúghoz hasonló lúgból kivált porként vesszük, magasabb koncentrációban, tisztán, és mosószódának hívjuk.
Az utókoré a magasabb koncentráció, csak mi már tudjuk, hogyan ne vigyük túlzásba, de a régi mosónők is, ha jót akartak maguknak, nem áztatták hosszasan mosólúgba a kezüket. Hasonló a helyzet a sósavval és a hipóval. Nem mondhatjuk egyikre sem, hogy nem tudnánk beszerezni bármelyik háztartási üzletből. Ősanyáink nehezen tudták volna megtenni, hogy lemenjenek a sarki háztartási boltba bármelyikért.
 |
| Kobaltkék méregtartó üvegcse a 20. század elejéről. Veszélyjelző felirattal ellátva. (forrás: etsy) |
Még a 18. század végén a toxikológia gyerekcipőben járt. A fejlődés a 19. században indult meg. A mérgezéssel kapcsolatos tudás is ebben az évszázadban lett már az előző korokhoz képest pontosabb.
Valahogy a maiak elfelejtik megemlíteni, hogy már 1775-ben leírta a korom és a kátrány rákkeltő tulajdonságait Percivall Pott. A festők és fazekasok ólommérgezésére már az 1830-as években rájöttek. Sőt, már toxikológiai állatkísérleteket is folytatott a 19. század első felében Mathieu Orfila. A tudós mérgezésből felgyógyító terápiákkal is foglalkozott, és módszerével már egészen kis mennyiségű arzént is ki tudott mutatni az emberi májból.
 |
| Mathieu Orfila, a 19. század első felének egyik legjelesebb toxikológusa |
Ugyanakkor a korszak tudomány iránti hurráoptimizmusa néha egészen furcsa szituációkat produkált. Az új anyagokhoz nem mindig kellő szkepszissel fordultak. Ilyen eset volt, amikor a század alkonyán felfedezték a rádiumot. A 20. század első felében a rádiumot, bárminemű konkrét bizonyíték nélkül jótékony tulajdonságokkal ruházták fel, egészen addig, amíg kísérleti módszerekkel nem sikerült igazolni az emberi testre gyakorolt pusztító hatását.
 |
| Elméletileg rádiumot tartalmazó krém reklámja a 20. század elejéről. (forrás: owni.fr) |
A méreg és mérgezés fogalma is szélesebb annál, mint ahogy azt a hétköznapi értelemben legtöbbször használjuk. Azt a mondatot mindenki ismeri, hogy "Kis mértékben „orvosság”, nagy mennyiségben méreg", de olyan mondásunk már nincs a "sok zöld krumpli méreg, a sok főtt krumplitól pedig teli lesz a hasad". A mérgezés nem csak bizonyos anyagok használatától függ, hanem bizonyos mennyiségű és bizonyos fizikai és kémiai folyamatokkal változáson ment anyagok használatától. Visszatérve a rádiumra. Állítólag nagyon kis mennyiségben mégis csak orvosságként is alkalmazzák, mivel van olyan rákos betegségből gyógyító kezelés, ami során rádiumizotópot adnak be intravénás injekció formájában.
Ezeken kívül az idő is beleszól a mérgezés folyamatába. A 19. századiak sok mérgezéses esetet egyszerűen azért nem vettek észre, mert lassú, akár hónapokig vagy évekig tartó folyamat által történtek. Hivatalosan ezt nevezik krónikus mérgezésnek, míg azt a fajta mérgezést, ami azután alakul ki, ha valaki hirtelen megeszik egy egész gyilkosgalócapörköltet, akutnak.
Krónikus mérgezés utólag az a fajta ólommérgezés, amit a Franklin-expedíció megtalált, mumifikált tagjain mértek. Ezek olyan mérgezések voltak, amiket nem azonnal vettek észre, tehát nem fair az utókortól, hogy "lehülyézi" és "leméregkeverőzi" a régieket, mert nem rendelkeztek elég információval egy bizonyos anyag, bizonyos mennyiségben történő élettani hatásairól.
 |
| A Franklin-expedíció által használt egyik konzervdoboz maradványa (forrás: Wikimedia) |
Minden méregnek más tulajdonságai vannak. Vannak úgynevezett szummációs mérgek, amelyeknél a dózis nem fontos. A szervezetbe jutva kiürülnek vagy lebomlanak, mégis visszafordíthatatlan károsodást okoznak. Aztán, vannak kumulatív hatású anyagok, melyek elraktározódnak a szervezetben, és bizonyos szint után érik el toxikus hatásukat. A mérgek harmadik fajtája a koncentrációs hatású anyagok, amelyek egy idő után kiürülnek és csak bizonyos küszöbszint alatt nem fejtik ki hatásukat.
A kozmetikai mérgezés példája egyébként nagyon érdekes a századokon át nézve. Mivel a hajfestési módszereket vizsgáltam meg alaposabban korábban, ezért most azt fogom példaként felhozni. A 18. századi hajfestő tippek közül a receptek nagy része az emberi szervezet által jól tolerálható - hacsak nem vagy allergiás valamelyik hatóanyagra - növényi alapú recepteket tartalmaz. Az egyetlen hatóanyag, amit a mai tudásunk alapján már nem használnánk az az ólomfésű. Ugyanakkor az ólomfésű sem okozott volna olyan szintű mérgezést, hogy az ólomfésű alkalmazásával valaki nem élhetett volna el vígan akár hetven esztendőt is (igaz valószínűleg köszvényesen, fogatlanul és bénulásokkal küzdve).
A 19. században ismét ott van az ólom-acetát például népszerű összetevőként, de már megjelenik az ezüst-nitrát és az ólom-oxid. Mindezek hajon történő használata még azért nem okozott olyan szintű mérgezést, amitől azonnal elhaláloztak volna, gyakori alkalmazásuk ugyanakkor krónikus mérgezést idézett elő, de és itt jön a de... a 20 és 21. századi hajfestékek címkéje csak úgy hemzseg az olyan anyagoktól, ami azért nem olyan barátságos. Annyi a különbség, hogy mi már tudjuk, hogy azokat mennyi mennyiségben és hogyan kell használnunk ahhoz, hogy nagyjából biztonságosak legyenek.
A "nagyjából" itt fontos szó, mert ha mást nem is érzünk a hajfestéstől, de azt igen, hogy a haj azért fénytelenebb és szárazabb, mint eredetileg festés nélkül lenne. A hidrogén-peroxid ivásról pedig már tettem említést. A hidrogén-peroxid a jelenkori hajfestékek leggyakoribb összetevője. Már a 3%-os hidrogén-peroxidtól már hólyagok keletkezhetnek a szánkban és hányhatunk és hasmenésünk sem lehet, cserébe pedig semmi egyebet nem kapunk (ja és egyébként vízmentes változata rakéta üzemanyag is). A PPD-t sokan ismerik szintén a hajfestékes dobozokról. Nem véletlenül, mivel az anyag nagyon komoly, akár egész testre is kiterjedő allergiás rohamot okozhat.
Még nem szóltam arról, hogy a 18. és 19. században a különböző társadalmi rétegekbe tartozóknak nem feltétlenül volt lehetőségük ugyanazokhoz a hozzávalókhoz hozzáférni. Míg egy polgárasszony el tudott jutni egy patikába, egy falusi parasztasszony szinte sosem, az arisztokratának meg valaki hozatta vagy már eleve kikeverte valamiben.
Szinte elképzelhetetlen, hogy egy 18. századi, szegényebb, de divatozóbb hölgy hozzáfért volna az ólmos velencei fehér festéket tartalmazó arcporhoz, helyette simán liszt és mészkőpor - esetleg egyéb növényi por (jellemzően íriszgyökérpor) - keverékét alkalmazta, ami legfeljebb csak az arcát szárította egy kicsit.
 |
| Valószínűleg velencei fehér arcporral fehérített arcú hölgy: Lady Harington 1592-ből. (forrás: tate.org) |
Ugyanez volt a helyzet a férfiak körében az ivászatnál. A Házipatika ólommérgezésről szóló cikkéből kiderül, hogy az ólommérgezéstől a felsőbb körökben élő férfiak szenvedtek inkább, akik ólom és óntartalmú kancsókból ittak, mivel azok édesebbé tették a bort. Az alsóbb osztályokhoz tartozókat elkerülte ez a probléma, mert nem voltak ilyen alkalmatosságaik.
A tudás nem csak társadalmi rétegek szerint oszlott meg, hanem földrajzi helyszín szerint. A magyar paraszti kultúra szájhagyomány útján terjedő tudást jelent. A mérgezéssel kapcsolatosan is létezett egy komoly tapasztalati tudás, amit nem érdemes lenéznünk azért, mert később élünk. Például a Tiszántúlon a 19. században anélkül, hogy bármit is tudtak volna atropinról - mármint a hagyományos vegyészeti értelemben - , a csattanó maszlaggal összefőzött kukoricamagokat dobáltak a fácánnak és vadludaknak, ezzel bódítva el az állatokat, hogy utána könnyebben vadászhassák le őket. Tehát tudták azt, hogy a csattanó maszlag főzete bódító hatással bír, és ezt a tudást nem használták a saját maguk mérgezésére, hacsak nem akartak furcsán "betépni".
Úgy gondolom, gőgös lenézés helyett inkább hálával tartozunk az őseinknek, akik számtalan méreggel együtt hétköznapjaikat, úgy is, hogy ennek nem is voltak feltétlenül tudatában. Ha ők nem lettek volna, akkor még mindig nem lenne alapos tudásunk a mérgezési esetekről és a mérgező anyagok használatáról, mind a szépségápolás és a háztartás terén. Nélkülük a toxikológia és a farmakológia nem tartana ott, ahol jelenleg.
Források:
Toxikológia szócikk (Wikipedia)
Index cikk a mérgező tapétáról
Emily Miranker: Pirates, Poison, and Professors: A Look at the Skull and Crossbones Symbol, nyamcenterforhistory.org
Beethoven halálát ólommérgezés okozhatta, papageno.hu
Ajánlott olvasmányok és egyéb:
Emma Chambers, Makeup And Lead Poisoning In The 18th Century, www.ucl.ac.uk
Becky Little, Killer Clothing Was All the Rage In the 19th century (National Geographic)
Haniya Rae: When Poison Was Everywhere (The Atlantic)
Michal Meyer: An Everyday Poison (Science History)
Alexa Guse: Scheele's Green: A Killer Colour
Mindenféle anyagokról tudhatsz meg információt - kockazatos.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése