Lorettek és Grisettek
Minden ország fővárosában megtalálhatóak voltak már a korábbi évszázadokban is a független, egyedül élő, dolgozó nők, ám csak a viktoriánus kor foglalta őket rózsaszín ködös romantikus keretbe. Egy lorettet vagy grisettet meghódítani minden főiskolás ifjú dédelgetett álma volt, kéjes kihívás a katonák számára, míg az úriemberek kellemes szórakozásnak tekintették őket - vica versa, a lorettek és grisettek is csak szórakoztak velük és kihasználtál őket befolyásukért és pénzükért.
De kik voltak ezek a fiatal független nők? Hogyan ihlették meg az ifjakat? Miként serkentettek írókat a nagyvárosi élet homályosabb oldaláról történeteket írni, ahol a független nő marionett bábuként játszik a férfiakkal, míg nem jön az elkerülhetetlen bukás?
Mindenek előtt alapul kell venni a nagyvárosi élet fokozódását a 19. század elején, ami együtt járt az iparosodással, mivel a gyárak ekkoriban még a városok területén üzemeltek és azzal hogy a valódi felsőbb osztályok fényes házakat tartottak fenn a fővárosokban, ezzel folyamatos elfoglaltságban tartva a gyári munkásnőket és a divatárukkal, piperékkel foglalkozó nők ezreit. A demográfiai adatok is igencsak kedveztek annak, hogy a nők a viktoriánus kor hajnalán "uralkodni" tudjanak a férfiak felett. Ekkoriban az arányok úgy néztek ki, hogy Párizsban 1830-ban 100 férfira 90 nő jutott, ezzel előnyösebb helyzetbe téve a hölgyeket (ugyebár a kereslet-kínálat mérlegén ők kerültek abba a szerepbe, hogy válogathattak). A grisettek és lorettek mítosza ekkor született a könnyed szórakozásra vágyó férfiak körében.
De kik is voltak pontosan a lorettek és a grisettek? Fontos leszögezni, hogy városi grisettek már léteztek a 18. században is, nem viktoriánus képződmények, de ekkortól válik alakjuk jobban tanulmányozhatóvá!
A két csoportot jól meg lehet különböztetni egymástól:
A grisettek a munkás osztály fiatal leányai voltak, általában a divatáru cikkek osztályában foglalatoskodtak (kalaposok voltak, varrónők, vagy ezek segédjei, a korabeli nagyáruházakban dolgoztak, stb.) és csekélyke munkadíjukat olcsó prostitúcióval egészítették ki. Elnevezésük is innen ered, hisz munkájuk végett mindig semleges színű, főleg szürke (franciául gris => grisette) ruhákban jártak. Egy 1835-ös értelmező kéziszótár szerint "kokettáló és csélcsap fiatal dolgozó nő", nem túl hízelgő jellemzés. Általában katonákkal és fiatal főiskolás fiúkkal tartották fenn a kapcsolatot, akikkel aztán szabadnapjukon szórakozni mentek (természetesen mindig az úriember kontójára) valamelyik felkapott mulatóba, ők voltak a "barátaik" de ezek szalmaláng életű kapcsolatok voltak, a szereplők mindig változtak. A grisettek viszont ki voltak zárva a finomabb társaságból; az olyan nyilvános szórakozóhelyek állandó tagjai voltak, ahova finomabb úriember a világért se vitte volna feleségét és lányait.
Ám a grisette-lét sivárságából is sikeresen ki lehetett törni, legjobb példa erre az igaz kaméliás hölgy Marie Duplessis esete, aki híres barátja lévén irodalmi halhatatlanná vált és a romantikus kitartott nőideává, aki szelíd, visszafogott természetű, nem rendez botrányokat és fiatalon, szépen csendben meghal. Ám többnyire nem így történt és ő is csak egy létrafokot lépett feljebb: a loretteségbe.
A lorettek már más tészta. Nevüket a leggyakoribb felbukkanási helyükről kapták, a Notre Dame de Lorette templom mögött. Ők valóban független fiatal nők voltak, nem dolgoztak a megélhetésükért mivel valahonnan csekélyke évjáradékot szereztek, viszont ők is a prostitúcióra szorultak jövedelmük kiegészítéséért. Alkalmi szerelmet viszont nem vállaltak. Általában véve ők voltak az ún. kitartott nők, azok közül is a középkategóriás fajták. Mindig több pártfogójuk volt, köztük többnyire egy gazdag öreg úrral aki nem kívánt gyakori "látogatást", ezzel nem terhelve le a napjait, viszont bőségesen finanszírozva az életvitelét és mellette egy, vagy több fiatalabb akivel gyakrabban eljárhatott mulatni és élvezhette az életet; a grisetteknél színvonalasabb helyekre, ill. divatos társas összejöveteleken érintkezhetett akár a felsőbb körökkel is. Ők voltak azok a nők, akik mindig többet költöttek, mint amennyi járandóságot kaptak, folyamatosan követték a legfeltűnőbb divatokat (az elit világ azonnal hátat fordított bármilyen divatos cikknek vagy szabásnak, amint a lorettek elkezdték viselni, sicc!), állandóan suhogós selyemben jártak és nem felejtették el azonnal megigazítani az öltözéküket, amint egy tükör előtt elhaladtak. Szalonjukba híres írók, zenészek, művészek és újságírók jártak. Szellemdús beszélgető társak, kifinomult úri hölgyek álcájába bújtatott kéjenc nők voltak, komoly adósságokkal!
A regényekben a lorettek, grisettek és felkapott kurtizánok bukása mindig látványos: halál szerelmük karjai közt valamilyen betegség végett, botrányos és látványos bukás, stb. A valóság viszont ennél jóval komorabb volt, szegény kis grisetteknek és loretteknek egy igazi fő ellenségük volt: az idő. Öregen már nem kellettek senkinek és hacsak nem sikerült egy életre félretenniük (ami valljuk be, életvitelüket tekintve lehetetlen volt) vagy valamilyen módon jó házasságot kötniük, akkor vénlányként dolgozhattak egész életükben. Többnyire a közönséges prostitúció áldozatává váltak elvirágzott fiatalságuk után. Szegényen és betegen haltak meg.
1861-ben Émile de la Bédolliére kiadott egy visszaemlékezészerű írást, a 20 évvel korábbi "új" Párizsról, amiben összeírta, hogy a korai-viktoriánus kedvelt loretteivel mi lett: többségük fiatalon elhunyt, mások továbbra is a divatvilágban dolgoztak, megint mások mosónők lettek, sokan pedig az őrültek házába kerültek. Bármilyen kutatómunka is előzte meg ezt a listát, biztos hogy jókora igazság azért akad benne a vidám korszak végéről.
Ha a kis grisettek férjhez tudtak menni, akkor is többnyire a munkás osztály tagjai közül foghattak maguknak csak párt, és itt jön az ő keserű végzetük: sokakat házasság után a férjük futtatott tovább! Másfelől a grisetteket igen gyakran zaklatták és estek nemi erőszak áldozatául is kiszolgáltatott helyzetüknél fogva; sokszor az üzlet tulajdonosa szorította őket sarokba és molesztálta. Ezen szörnyűségek mellett (nemi betegségek, kiszolgáltatottság, erőszak, stb.) a városi munkásosztály, cselédség és grisettek látták el folyamatos utánpótlással az árvaházakat is, vagy haltak meg az illegális és veszélyes magzatelhajtásban!
A romantikus irodalom többnyire terjengős pátosszal emlékszik rájuk, úgy mint Oliver Wendell Holmes írt róluk költeményében 1830-ban:
[...]"A vidám grisette, kinek ujjai oly finoman érintik a szerelem ezer húrjait"[...]
Tőle és a hozzá hasonló írásokból (főként a Kaméliás hölgyből) ered az az idea a könnyűvérű, mindig vidám, csinos fiatal nőről, aki férfiak szívét dobogtatja meg, a korabeli festők pedig még fokozták ezt is kokettáló képeikkel:
Ám távol a rózsaszín ködös hályogtól Mark Twain a Jámbor lelkek külföldön c. művében 1869-ben így emlékezett meg róluk:
[...]"Ah, a grisettek! Majdnem el is felejtettem. Ők egy másik romantikus ámítás. Ők mindig (ha hagyod, hogy a könyvek vagy utazók így írják le) oly gyönyörűek - annyira takarosak és csinosak, olyan kecsesek - annyira naivak és bizakodóak - oly finomak, oly hódítóak - annyira hívek bolti teendőik felé, annyira ellenállhatatlanok vásárlóiknak csivitelő okvetlenkedéseikkel - annyira elhivatottak szegénységükhöz - a Latin negyed tanulóit üldözik - olyan vidámak és boldogok a vasárnapi külvárosi kirándulásokon - és, oh, olyan bájosan, oly elragadóan erkölcstelenek!
Szamárság! Úgy három vagy négy napig folyamatosan kérdeztem: Nézdd, Ferguson! Az ott egy grisette? És mindig azt válaszolta: Nem.
Végül megértette, hogy látni akarok egy grisettet. Aztán több tucatnyit mutatott belőlük. Majdnem olyanok voltak, mint bármelyik francia nő kit láttam - jelentéktelenek. Nagy kezeik, nagy lábaik, nagy szájuk volt; általános jellemzőként pisze orruk és bajuszkájuk volt, amit még a legjobb modorral sem lehetett nem észre venni; egyenest hátra fésülték a hajukat választék nélkül; rossz termetűek voltak, nem voltak megnyerőek, nem voltak kecsesek; már a kinézetükből tudtam, hogy fokhagymát és vöröshagymát ettek; és végül de nem utolsó sorban, véleményem szerint hitvány hízelgés lenne őket erkölcstelennek nevezni.
El veled, fehércseléd! Sajnálom a Latin negyed csavargó diákjait, még jobban, mint ahogy korábban irigyeltem őket. Emígyen hullott porba fiatalságom egy újabb ideája." [...]
A lorettek tündöklésének (és a királyi kegyencnőkének) 1870-ben a történelem vetett véget, a köztársaság "új" Párizsa inkább az angol erkölcsök felé tekintgetett: legalábbis a felszínen, így tökéletesen elhatárolódva a korábbi frivol világtól. A grisettek, a csinos, csábító és könnyű kalandokba bocsátkozó kis dolgozó leány képe viszont megmaradt egészen a századfordulóig.
Senki sem tudta őket olyan eszményien, idealizáltan és kifinomultan megfesteni, mint Jean Béraud, a késő viktoriánus kor párizsi életképek alkotója: képein szoknyáját kacéran felemelő fiatal nő jelenik meg, ki éppen úton van ügyfele felé vagy csak sétál szabad idejében; a háttérben mindig árgus szemekkel kémlelik őket a férfiak!
La Grisette idealizált ábrázolása, 1845 körüli
De kik voltak ezek a fiatal független nők? Hogyan ihlették meg az ifjakat? Miként serkentettek írókat a nagyvárosi élet homályosabb oldaláról történeteket írni, ahol a független nő marionett bábuként játszik a férfiakkal, míg nem jön az elkerülhetetlen bukás?
Mindenek előtt alapul kell venni a nagyvárosi élet fokozódását a 19. század elején, ami együtt járt az iparosodással, mivel a gyárak ekkoriban még a városok területén üzemeltek és azzal hogy a valódi felsőbb osztályok fényes házakat tartottak fenn a fővárosokban, ezzel folyamatos elfoglaltságban tartva a gyári munkásnőket és a divatárukkal, piperékkel foglalkozó nők ezreit. A demográfiai adatok is igencsak kedveztek annak, hogy a nők a viktoriánus kor hajnalán "uralkodni" tudjanak a férfiak felett. Ekkoriban az arányok úgy néztek ki, hogy Párizsban 1830-ban 100 férfira 90 nő jutott, ezzel előnyösebb helyzetbe téve a hölgyeket (ugyebár a kereslet-kínálat mérlegén ők kerültek abba a szerepbe, hogy válogathattak). A grisettek és lorettek mítosza ekkor született a könnyed szórakozásra vágyó férfiak körében.
De kik is voltak pontosan a lorettek és a grisettek? Fontos leszögezni, hogy városi grisettek már léteztek a 18. században is, nem viktoriánus képződmények, de ekkortól válik alakjuk jobban tanulmányozhatóvá!
A két csoportot jól meg lehet különböztetni egymástól:
A grisettek a munkás osztály fiatal leányai voltak, általában a divatáru cikkek osztályában foglalatoskodtak (kalaposok voltak, varrónők, vagy ezek segédjei, a korabeli nagyáruházakban dolgoztak, stb.) és csekélyke munkadíjukat olcsó prostitúcióval egészítették ki. Elnevezésük is innen ered, hisz munkájuk végett mindig semleges színű, főleg szürke (franciául gris => grisette) ruhákban jártak. Egy 1835-ös értelmező kéziszótár szerint "kokettáló és csélcsap fiatal dolgozó nő", nem túl hízelgő jellemzés. Általában katonákkal és fiatal főiskolás fiúkkal tartották fenn a kapcsolatot, akikkel aztán szabadnapjukon szórakozni mentek (természetesen mindig az úriember kontójára) valamelyik felkapott mulatóba, ők voltak a "barátaik" de ezek szalmaláng életű kapcsolatok voltak, a szereplők mindig változtak. A grisettek viszont ki voltak zárva a finomabb társaságból; az olyan nyilvános szórakozóhelyek állandó tagjai voltak, ahova finomabb úriember a világért se vitte volna feleségét és lányait.
Ám a grisette-lét sivárságából is sikeresen ki lehetett törni, legjobb példa erre az igaz kaméliás hölgy Marie Duplessis esete, aki híres barátja lévén irodalmi halhatatlanná vált és a romantikus kitartott nőideává, aki szelíd, visszafogott természetű, nem rendez botrányokat és fiatalon, szépen csendben meghal. Ám többnyire nem így történt és ő is csak egy létrafokot lépett feljebb: a loretteségbe.
Grisette készülődik a légyottra, 1830 körüli illusztráció
"Hősies visszautasítás" Les grisettes sorozat része, 1848 körül
A lorettek már más tészta. Nevüket a leggyakoribb felbukkanási helyükről kapták, a Notre Dame de Lorette templom mögött. Ők valóban független fiatal nők voltak, nem dolgoztak a megélhetésükért mivel valahonnan csekélyke évjáradékot szereztek, viszont ők is a prostitúcióra szorultak jövedelmük kiegészítéséért. Alkalmi szerelmet viszont nem vállaltak. Általában véve ők voltak az ún. kitartott nők, azok közül is a középkategóriás fajták. Mindig több pártfogójuk volt, köztük többnyire egy gazdag öreg úrral aki nem kívánt gyakori "látogatást", ezzel nem terhelve le a napjait, viszont bőségesen finanszírozva az életvitelét és mellette egy, vagy több fiatalabb akivel gyakrabban eljárhatott mulatni és élvezhette az életet; a grisetteknél színvonalasabb helyekre, ill. divatos társas összejöveteleken érintkezhetett akár a felsőbb körökkel is. Ők voltak azok a nők, akik mindig többet költöttek, mint amennyi járandóságot kaptak, folyamatosan követték a legfeltűnőbb divatokat (az elit világ azonnal hátat fordított bármilyen divatos cikknek vagy szabásnak, amint a lorettek elkezdték viselni, sicc!), állandóan suhogós selyemben jártak és nem felejtették el azonnal megigazítani az öltözéküket, amint egy tükör előtt elhaladtak. Szalonjukba híres írók, zenészek, művészek és újságírók jártak. Szellemdús beszélgető társak, kifinomult úri hölgyek álcájába bújtatott kéjenc nők voltak, komoly adósságokkal!
Les lorettes sorozat része, 1841
Les lorettes sorozat része, 1841
1861-ben Émile de la Bédolliére kiadott egy visszaemlékezészerű írást, a 20 évvel korábbi "új" Párizsról, amiben összeírta, hogy a korai-viktoriánus kedvelt loretteivel mi lett: többségük fiatalon elhunyt, mások továbbra is a divatvilágban dolgoztak, megint mások mosónők lettek, sokan pedig az őrültek házába kerültek. Bármilyen kutatómunka is előzte meg ezt a listát, biztos hogy jókora igazság azért akad benne a vidám korszak végéről.
Öreg lorette ábrázolása, 1851
"A lovasság egy újabb támadása egy grisette ellen" Les grisettes sorozat, 1848 körüli
A romantikus irodalom többnyire terjengős pátosszal emlékszik rájuk, úgy mint Oliver Wendell Holmes írt róluk költeményében 1830-ban:
[...]"A vidám grisette, kinek ujjai oly finoman érintik a szerelem ezer húrjait"[...]
Tőle és a hozzá hasonló írásokból (főként a Kaméliás hölgyből) ered az az idea a könnyűvérű, mindig vidám, csinos fiatal nőről, aki férfiak szívét dobogtatja meg, a korabeli festők pedig még fokozták ezt is kokettáló képeikkel:
Jules Emile Saintin: Kiküldetésben, 1874
Ám távol a rózsaszín ködös hályogtól Mark Twain a Jámbor lelkek külföldön c. művében 1869-ben így emlékezett meg róluk:
[...]"Ah, a grisettek! Majdnem el is felejtettem. Ők egy másik romantikus ámítás. Ők mindig (ha hagyod, hogy a könyvek vagy utazók így írják le) oly gyönyörűek - annyira takarosak és csinosak, olyan kecsesek - annyira naivak és bizakodóak - oly finomak, oly hódítóak - annyira hívek bolti teendőik felé, annyira ellenállhatatlanok vásárlóiknak csivitelő okvetlenkedéseikkel - annyira elhivatottak szegénységükhöz - a Latin negyed tanulóit üldözik - olyan vidámak és boldogok a vasárnapi külvárosi kirándulásokon - és, oh, olyan bájosan, oly elragadóan erkölcstelenek!
Szamárság! Úgy három vagy négy napig folyamatosan kérdeztem: Nézdd, Ferguson! Az ott egy grisette? És mindig azt válaszolta: Nem.
Végül megértette, hogy látni akarok egy grisettet. Aztán több tucatnyit mutatott belőlük. Majdnem olyanok voltak, mint bármelyik francia nő kit láttam - jelentéktelenek. Nagy kezeik, nagy lábaik, nagy szájuk volt; általános jellemzőként pisze orruk és bajuszkájuk volt, amit még a legjobb modorral sem lehetett nem észre venni; egyenest hátra fésülték a hajukat választék nélkül; rossz termetűek voltak, nem voltak megnyerőek, nem voltak kecsesek; már a kinézetükből tudtam, hogy fokhagymát és vöröshagymát ettek; és végül de nem utolsó sorban, véleményem szerint hitvány hízelgés lenne őket erkölcstelennek nevezni.
El veled, fehércseléd! Sajnálom a Latin negyed csavargó diákjait, még jobban, mint ahogy korábban irigyeltem őket. Emígyen hullott porba fiatalságom egy újabb ideája." [...]
A lorettek tündöklésének (és a királyi kegyencnőkének) 1870-ben a történelem vetett véget, a köztársaság "új" Párizsa inkább az angol erkölcsök felé tekintgetett: legalábbis a felszínen, így tökéletesen elhatárolódva a korábbi frivol világtól. A grisettek, a csinos, csábító és könnyű kalandokba bocsátkozó kis dolgozó leány képe viszont megmaradt egészen a századfordulóig.
Senki sem tudta őket olyan eszményien, idealizáltan és kifinomultan megfesteni, mint Jean Béraud, a késő viktoriánus kor párizsi életképek alkotója: képein szoknyáját kacéran felemelő fiatal nő jelenik meg, ki éppen úton van ügyfele felé vagy csak sétál szabad idejében; a háttérben mindig árgus szemekkel kémlelik őket a férfiak!
Kószálás, 1880 körül
Kalaposnő a Champs Elyséesen, 1885 körül
A kifutólány, 1905
Megjegyzések
Megjegyzés küldése